A halál nevetve érkezik

Összes megtekintés: 26 

Engem Thomas Halfordnak hívnak, és mindig is egy víg kedélyű embernek tartottam magam. Harmincas éveim közepén járok, van egy gyönyörű feleségem és egy még gyönyörűbb kislányom. A feleségemet Rachellnak, a kislányomat Noeminak hívják. San Franciscóban élünk az egyik tengerparti házban, ahol minden reggel a tenger hangjára, a hullámok sustorgására és csobbanására ébredünk. Azt hiszem, nem panaszkodhatom, és nem is teszem.

Írtam ezeket a sorokat hat évvel ezelőtt, amikor még minden rendben volt, egy New York Times nevű magazinba szánt novellába. Azóta a novella sem jelent meg, és a dolgok sem úgy alakultak, ahogy én szerettem volna. De ezért senkit és semmit nem okolok. Főleg nem a családomat. Történt ugyanis, hogy egyik reggel, amikor felkeltem, eszméletlenül lüktetett és fájt a fejem, olyan volt, mintha egy présgép nyomná össze az agyam utolsó megmaradt darabjait, hogy utána bebálázva elvigyék a szeméttelepre. De nem törődtem vele, inkább mosolyogtam, mint ahogy azt egész eddigi életemben tettem. Vettem be egy gyógyszert, abban bízva, hogy majd elmúlik. Rachelnak nem is szóltam, gondolván, majd úgyis jobb lesz. Hát tévedtem, nem lett jobb, sőt. Be kellett feküdnöm a kórházba, mert amikor már Rachel is tudta, hogy milyen fájdalmak gyötörnek, ragaszkodott hozzá, hogy vizsgáltassam ki magam. Mint mindenhez, ehhez is pozitívan álltam hozzá, és mosolyogtam, mert ez voltam én, az örök vidám Thomi Halford. Amikor kiderült a vizsgálatok után, hogy mi a baj, nem merték elmondani, mert féltek, hogy feladom, és nem fogják látni többé az arcomon a mosolyt, amit mindig annyira szerettek. Rachel bejött a kórterembe, és egyből megláttam az arcán a különös félelmet, mintha valamit titkolna előlem, persze tudtam, hogy így van, de én arra kértem, hogy mondja el. Sírni kezdett, és könnyekkel küszködve elmondta, hogy agydaganatot találtak a fejemben, ami visszafordíthatatlan, és már csak hónapjaim vannak hátra az életből. Hirtelen nem tudtam mit mondani, mert egyszerűen engem is letaglózott, hogy amim van, a családom, a házam, mindenem el fogom veszíteni hónapok múlva. De erőt vettem magamon, és újra csak mosolyogtam, és annyit mondtam a családomnak, hogy ne sírjatok ha már nem leszek, mert a “halál is mosolyogva érkezik”, és ha akarok, ha nem, akkor is mennem kell, mert nekem itt véget ért az élet. De veletek leszek mindig, mert a halál az csak egy állapot, ahol véget ér a fájdalom, és kezdődik az emlékezés.

Írta: Németh Balázs
Sümeg, 2015. XI. 9. Hétfő

Szólj hozzá!