Tollpihék: Tizenegyedik történet: Csak a tollpihék maradtak

Esős nap este jelentek meg a betegszállítók az ajtóban, nem számítottunk a jöttükre.Messziről csak egy kupac pléd látszódott, de mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy egy vékony, apró idős hölgy rejlett a pléd alatt, két kis kezével egy hímzett kispárnát szorongatott.Mikor áttettük az ágyra, félelemtől összehúzodott testtel nem kapaszkodott semmi másba, csak a kezében markolt jobban a kispárnát.

Betakartam, adtam neki egy kis meleg tejet, biztos azért fázott, bár nem mondta.
Beszéltem hozzá, de láttam hogy fáradt, így békén hagytam, betakargattam, és biztosítottam róla, hogy hamarosan visszatérek, de a többieknek is szüksége van rám.
Még ki sem értem a kórterem ajtaján, ő lehunyta szemeit, és békésen elaludt.
Vacsorát sem evett, udvariasan eltolta a kanalat, nem kívánta meg a Tejbegrízt.
A többieknek nem volt szüksége a segítségemre, és én ahelyett hogy megettem volna a szendvicsemet vacsorára, inkább felnyitottam az új Páciensem aktáját, hogy egy kicsit megismerhessem őt.Háztartásbeli volt, de nem is akármilyen, gyermek kora óta dolgozott otthon a földeken, kapált, ásott, állatokat tartottak, 3 gyermeket nevelt, amiből már csak kettő él.A férje tavaly békésen elaludt a fotelban, miközben tévézett, átaludta magát egy szebb világba.Azóta Martha egyedül élt, a gyerekek távol, de lakik még vele egy Gondozónő, aki végig vele volt.
Martha elesett, és combnyaktöréséből kifolyólag hosszabb ideje óta ágyhoz volt kötve, tüdőgyulladáson is túl van, s most hozzánk került, hogy majd újra lábra álljon.
Hangos kiáltás zökkentett vissza a valóságba, pedig láttam Martha-t ahogy viszi reggel az állatoknak a vizet, és ahogy takarítja be a termést, miután megérett.Ő volt az.Artikulálatlanul kiáltott, nem lehetett kivenni belőle, hogy kivel szeretne beszélni.Egy nevet ismételt, talán Dieter vagy Jürgen lehetett.Besiettem hozzá, izzadt, és szorította a kispárnát, de úgy, hogy azt hittem menten széttépi.Megsimogattam, leültem mellé, látszólag megnyugodott.Nem beszélt, csak belekapaszkodott a kezembe, fel akart ülni.Felültettem.Hajában mérges kócok éktelenkedtek, tudom melyik fajta, amelyiket elég nehéz kifésülni, csak akkor sikerül, ha vizes a fésű, vagy ha van fésüléssegítő.Arca kifehéredve, világoskék szeme csak úgy világított a félhomályban.Kezeivel kereste a ruhámat, a kezeimet, az ágyrácsot, mindent, amiben tudott kapaszkodni, de a kispárnát nem engedte el. Megdicsértem a párnát, és ő csak bólogatott.Az édesanyjának hímezte a huzatot,ő aludt rajta, de sajnos meghalt, mikor a Bombatámadás volt Szeptember 11.-én éjjel, 1944 ben. Őket próbálta menteni, mikor mellé csapódott be a bomba, és nem élte túl. Martha meg csak menekült a két húgával, s a karon fekvő csecsemő öccsével, egy pincében vészelték át a horror éjszakát.Mesélt, és én csak csodálkoztam, hogy megszólalt egyáltalán.Simogatta a hímzett cérnadomborulatokat a Párnahuzaton,majd kibökte, hogy a kispárnát azóta csak háromszor kellett újratölteni kacsatollal.
-Pihenjen le nővérke, már egészen beesteledett, holnapra jobban leszek, eléggé kivagyok.
Vettem a lapot, de azért tájékoztattam, hogy éjszakás nővér vagyok, és még rákérdeztem, hogy hozzak-e fájdalomcsillapítót, de nem szeretett volna.Elköszöntem tőle, jóéjszakát kívántam, és elláttam a többieket is.
Egy-két lélek csoszogott a folyosón, hagytam őket, mert tudom miért voltak kint, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy az ajtó zárva, és hogy a “portás” aki persze én vagyok szerintük, ébren van, és figyel.Majd mindenki aludni tért.Heves eső verte az ablaküveget, elég nagy szeműek voltak, és két fürge molylepke játszott az ablaküvegen, élvezték talán hogy nem éri őket a víz, mert belül voltak.Majdnem elbólintottam, mikor megint kiáltásokat hallottam.Végigjártam újra, Martha esett megint pánikba, de ezennel nem segített se a simogatás, se a nyugtatás.Teljesen zavartan beszélt, szemeiben félelem, a kispárna negyedére összegyűrve.Próbáltam halkan nyugtatóan beszélni, megérinteni, beszélni hozzá, de semmi sem segített.Nagyon félhetett, az ágyból nem tudtam kiszedni, mert kapaszkodott.Sietősen elhagytam a szobát, hogy utánajárjak, van e valami nyugtató ilyen esetekre, mert féltettem őt.Van, persze hogy van de elől a másik részlegen a nagy szekrényben.Versenyt futottam az idővel, és hoztam a megoldást a problémára.
Mire visszaértem, már elcsendesült, álomba szenderült.Hagytam is, kimerült, elaludt.
Kiadagoltam a gyógyszereket, s közben énekhangra lettem figyelmes, egészen lágy kis énekhangra, ami épphogy csak bekúszott az irodába, és lágyan belopta magát a fülembe.
Martha énekelt, a kórterem ajtaja elől hallottam, nem volt nehéz kitalálni, egyedül feküdt ott bent.Nyugodt szívvel tértem vissza, és csináltam a dolgom.Műszakom vége felé jártam, utoljára körbejártam, persze mindig volt 1-1 lélek a folyosón, de ez engem sosem zavart.Legutoljára hagytam Martha-t.
A legvégén belestem az ajtón, hogy minden rendben van-e , de mégiscsak közelebb kellett mennem, mert furcsa érzés fogott el, nem hallottam a szuszogást.Feloltottam a halvány fényt.
A kispárna széttépve, Martha pedig mosollyal az arcán aludt, de nem akárhogyan, hanem örökre.
A fehér tollpihék mindent beborítottak, Martha arcát, az ágyát a földet.Gyors gyűjtögetésbe kezdtem, közben hívtam az orvost.Hát elaludt, mint a férje.Isten nyugasztalja.

Az ápoló szakma szerintem egy nagy fényképalbum.Mindig lesznek olyan képek, amelyek örökre a retinánkba égnek.Na ez is pont olyan volt.Ahogy ott aludt Martha, körülötte a hófehér tollak, mintha egy angyal szárnyából hullottak volna ki, mikor Martha belekapaszkodott menedéket keresve.
Másnap mikor mentem újra éjszakázni, Martha kórterme üres volt, de találtam tollpihét az éjjeli szekrényen és a földön a sarokban.Ennyi maradt, a tollpihék…

Darmstadt, 2020.10.10