Tollpihék: Tizenkettedik történet: Gyógycseppek

Összes megtekintés: 523 

Halk kopogtatás hallatszott az ajtón. A tükör előtt ülő lány nem is hallotta, mert a hatalmas szoba távol eső részénél, az ablak közelében ült. Egyébként is el volt foglalva, hiszen élete legfontosabb eseményére koncentrált. Gondolatban már a hétvégi kézfogóján táncolt Sir Gordonnal.
A kopogás még egyszer megismétlődött, de mivel a félénk közeledésre nem talált választ az ajtó előtt álló, hát összeszedte minden bátorságát és benyitott a szobába. Egy szerény külsejű fiatalember volt, ruházata egyszerű, lágy esésű. Hullámos szőke haja a vállára omlott, kék szemeivel bíztatóan a lányra nézett. A lány a tükörből meglátta őt és ráripakodott:
– Hogyan jutottál be ide? Őrség! Őrség! Azonnal vigyék innen ezt a szerencsétlen flótást! Kiabálta, de egy árva lélek, annyi sem mozdult meg kint a folyosón. Nem volt senki, aki a segítségére sietett volna.
– Kérlek, ne kiabálj, nem akarlak bántani! Egyébként sincs kint senki. Ketten vagyunk a házban.
– Ketten? Hogyan lehetnénk ketten, hiszen apámék itt kártyáznak a földszinten, a nővéreim lent játszanak a kertben. A szolgálók a konyhában és a földművesek a földeken. Mindenki teszi a dolgát. Csak te ténferegsz itt, már megmondtam, hogy ne kövess. Megtiltottam az őröknek, hogy téged ide beengedjenek. Őrség!
Kiabálta még egyszer, de meg kellett tapasztalnia, hogy követelőző hangja süket fülekre talált.
A fiú szomorúan a lány felé indult, de nem jutott pár lépésnél tovább, mert az hirtelen felugrott a székből és támadóan felé fordult.
– Figyelmeztetlek, hogy egy lépést se tegyél felém, mert kiabálni fogok! Nem léphetsz be a szobámba! Neked lent a helyed a konyhában, vagy bánom is én, hogy mivel foglalod le magad.
– Elizabeth, kérlek szépen, nyugodj meg! Nem akarok tőled semmi rosszat, csak be kell venned a gyógycseppjeid!
Mondandóját kísérvén, szép lassú mozdulatokkal a lány felé indult.
A lány villámgyorsan az ágy mögé szaladt, és próbált elbújni a fejtámla mögött. Nem szólt semmit, csak ott lapított, mint egy kis riadt madárka. A fiú ismét közelebb lépett hozzá, de a lánynak csak ennyi kellett, bebújt az ágy alá. A fiúnak tiszta könny volt a szeme, majdnem elsírta magát.
– Drága Elizabethem, gyere elő, nem esik semmi bántódásod! Itt vagyok, szeretlek, vigyázok rád, gyere elő!
– Nem megyek ki, mert engem mindenki bántani akar! Azt akarjátok, hogy nyeljem le ezt a vacakot, és ne tudjam, hogy ki vagyok. Nagyon is jól tudom, hogy Elizabeth királyi fenség vagyok, és hétvégén lesz a kézfogóm Sir Gordonnal. Ne félj, mindjárt jön, és lesz nemulass, ha meg mondom neki, hogy hívás nélkül betörtél ide.
– Kicsikém, gyere elő, igen igazad van, mindjárt itt lesz Sir Gordon. Csak tudod, ezt a cseppet be kell venned, hogy ne viseljen meg a hideg idő közeledte.
A lány kikukucskált az ágy alól és miután látta, hogy a fiú nem akarja bántani, szép lassan kimerészkedett rejtekadó helyéről. Haja csapzottan lógott a vállára, szemei alatt nagy karikák mutatták, hogy biztosan nem aludt az éjjel.
– Jól van. Beveszem azokat az utálom cseppeket, mert a legjobb formámban akarok lenni, mikor megérkezik a Szerelmem, Sir Gordon. Istenem, milyen szerencsés vagyok, hogy ismét megtaláltam őt! Hány évig vártam rá! Már azt hittem, hogy meghalt valami járványos kórságban, vagy a fejét vették a vizigótok. Jajj, olyan buta vagyok, hogyan is gondolhattam erre, hiszen ő sosem tenne ilyet velem. Sosem hagyna el, sosem hagyna magamra. Nem engedné, hogy bárki idegen a közelembe férkőzzön, netalán rákényszerítsen, hogy az övé legyek. Hiszen én senki másé nem lehetek, csak az én gyönyörűséges Gordonomé. Akárhogy is tiltotta tőlem az apja, ő ellenszegült és nem hagyta magát lebeszélni rólam. A hétfejű sárkányt is legyőzte, mert hírét vette, hogy nem akarják a közelembe engedni. Éjjel, miután az apja a toronyba záratta, egy kötélhágcsón a mélybe ereszkedett, mit neki magasság! Ő nem fél a magasban, ő nem fél a mélységtől, tudja, ha szilárd talajt ér, elindul felém és mi már örökké együtt leszünk. Nem választhat el tőle sem a törtető apja, aki hadügyminisztert akar belőle csinálni, sem az anyja, aki azt szeretné, hogy a kisfia mindig az ő szoknyája mellett üljön. Nem, senki nem választhat el többé tőle. Ő lejött a magas toronyból értem és ennek a hétnek az ünnepi vasárnapján örökre egybekelünk.
Ahogy ezeket mondta, szeme csillogott, az előbbi karikáknak nyoma sem maradt. Csak egy boldog könnycsepp kúszott le a szép kis arcán, egészen le a nyakáig. Boldog volt, hiszen hamarosan a szerelmével lehet.
Most még ellenkezni is elfelejtett, ragyogó szemekkel nézett a fiúra. Az szintén elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában és védelmezően átkarolta a lányt. Ő a fiú vállára hajtotta a fejét, esze ágában sem volt elzavarni. Aztán hirtelen megszólalt:
– Nos, jól van. Belátom, jobb lesz, ha beveszem a cseppeket! Már érzem, hogy az a fránya északi szél hamarosan ismét meglátogat minket.
Várakozóan odanyújtotta a fiú felé a tenyerét, az pedig beletette a kis fiolát, amitől a segítséget várták. Az asztalon kancsó volt, abban tiszta víz. Öntött a fiú belőle, majd a lánynak nyújtotta, aki gyorsan megitta a cseppekkel együtt.
– Jól van, nagyon ügyes vagy kis Elizabethem. Most pedig dőlj le picit, és pihenj. Meglátod, mire felébredsz, elvonul ez a hideg szél és te sokkal jobban leszel.
– És mire felébredek, itt lesz az én Egyetlenem!
– Igen, itt lesz drágám! Csak pihenj, annál gyorsabban eljön a te nagy napod.
A lány szót fogadott és mivel a fiú olyan szépen türelmesen beszélt vele, nyoma sem volt benne félelemnek, fájdalomnak. Nyugtalansága elszállt szívéből, tudta, hogy a fiú vigyáz rá, míg a jegyese megérkezik. Lefeküdt és alig telt el pár perc, már aludt is.
A fiú gyönyörködve nézte, figyelte minden lélegzetvételét. Tudta, hogy nem a cseppektől aludt el a lány. Az ő kedvessége, szeretete és gondoskodása nyugtatta meg. Aztán ő is leült és úgy őrizte a lány álmát. Csakhamar elbóbiskolt, ám kisvártatva kopogásra ébredt.
Az érkező nem akart nagy zajt csapni, tudta, hogy a lány ilyen időben szokott álomba szenderülni.
– Hogy vagyunk? Kérdezte a fiútól érdeklődően a sötét ruhás, fekete kalapos ember.
– Köszönöm szépen, ma sokkal jobban!
– Hol járunk időben?
– Ohh, még nagyon az elején, vagyis 17 éves koránál. Mikor leugrott a szerelme a 8. emeletről.
– Jól van, akkor nagyon jól haladnak. Annak szentelni kell egy kicsit több időt! Szeresse, vigyázzon rá, már amennyire Elizabeth engedi. Igaz, egész életében nem tudott senkit közel engedni magához ezután a tragikus esemény után, de hát itt ugye vannak csodák! Csak így tovább, holnap is benézek és átbeszéljük a további teendőket.
– Rendben! Ez nagyon könnyű lesz nekem, szeretni azt tudok! Mosolygott végre a fiú.
– Hát persze! Nem véletlenül Önt választottuk erre a feladatra. Így mint maga, senki más nem tudna neki segíteni! Isten Önnel, mondta a fekete kalapos és kisétált az ajtón.
A fiú már a lányra figyelt ismét, észre sem vette, hogy ketten maradtak.
– Köszönöm a bizalmukat, uram! Mindent megteszek, amit csak egy…. angyal megtehet!
S hatalmas fehér, puha szárnyával betakarta a lányt.

“Tollpihék: Tizenkettedik történet: Gyógycseppek” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Szólj hozzá!