A könyvtolvaj

A könyvtár zárva volt. Az eső zuhogott, tócsákban állt a víz a járdán.
− Felújítás van, vagy mi? Igaz, a múltkor panaszkodott az egyik könyvtárosnő, hogy ha nagy eső esik, mindig beáznak, hát akkor éppen ideje volt, hogy csináljanak már végre valamit, mert focizni tudnak a futballisták fűtetlen pályán is, ha tudnak, de könyvet válogatni meg, uram bocsá’, olvasni az olvasóteremben nem lehet, ha a fejünkre csorog az eső – morfondírozott magában az öregúr a bezárt ajtó előtt. Majd elindult az utcán, időnként megállt, hogy lerázza az esernyőjéről a vizet.
Mióta megöregedett, és a felesége is meghalt, szigorú napirendet írt elő magának. A pontosságot még tanár korában megszokta, a heti órarendje szent és sérthetetlen volt. Mint ahogy a becsengetés is. Mikor nyugdíjba ment, sokáig szokása volt negyvenöt percenként elővenni és megnézni a zsebóráját.
− Már a kicsöngetést várja a vén bolondos – gondolta ilyenkor a felesége, amíg élt. Ki nem mondta, nem akarta megbántani az urát, csak mosolygott. Jó asszony volt.
A könyvtárba az öreg heti rendszerességgel járt. Minden szerdán kölcsönzött könyvet, egy órára az olvasóterembe is beült. Az utóbbi időben már nem szeretett ott olvasni, bántotta a szemét a neonfény, inkább csak a folyóiratokat lapozgatta. Így mégiscsak emberek között volt.
Most, hogy zárva találta a könyvárat, felborult a napirendje. Céltalanul mászkált a rikító kirakatok között, nézelődött. Nem akaródzott neki hazamenni, még nem volt itt a vacsoraidő.
− Jó napot, tanár úr! – köszönt rá valaki. Mire kinézett az esernyője alól, az illető már elhaladt mellette. Utána fordult, a hátáról megismerte.
− Hát persze! Az a jómadár Tomi gyerek, a 12. b-ből.
Történelmet meg irodalmat tanított neki. Komisz egy kölyök volt, az órákon nem figyelt, közbekiabált, sok bosszúságot okozott. Az érettségin is épp hogy átment történelemből.
Már nyugdíjas volt, amikor utoljára viszontlátta. A fiú a könyvtár olvasótermében ült könyvbe mélyedve, őt észre sem vette, mikor elhaladt mellette. Az öreg egy pillantással felismerte az asztalon a József Attila-kötetet. A Tomi gyerek mögötti helyre ült le, folyóiratokat böngészgetett, közben szemmel tartotta volt tanítványát. Látta, hogy a fiú a könyvet óvatosan a pulóvere alá csúsztatta, felállt és elment. Az első pillanatban utána akart szólni, de aztán mégse tette. Felülkerekedett benne a tanári büszkeség. Lám, nem voltak hiábavalók az irodalomórák. Ez a Tomi gyerek az évszámokat ugyan sose tanulta meg történelemből, de József Attila-verseket olvas.
Ahogy most az egyik kirakat előtt állva eszébe jutott a „könyvtolvaj”, elmosolyodott egy kicsit az esernyő alatt. Hogy csodálkozott másnap a könyvtárosnő, mikor beállított egy vadonatúj József Attila-kötettel.
− Kezét csókolom! Tegnap véletlenül magammal vittem egy verseskötetet, ráadásul hazafelé a villamoson felejtettem. Látja, ilyen az öregember. Szeretném pótolni.
− De hát József Attilától nincs is semmi az úr nevén.
− Tessék csak odaírni az én nevemhez, kérem szépen!

“A könyvtolvaj” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!