Küzdelem

Ajtónyikorgás törte meg a csendet.
– Bejöhetek? – kérdezte bátortalanul egy hang – Jó ideje nem léphettem már be ide.
– Igen.
Miután engedélyt kapott a belépésre, halk, ámde gyors léptekkel odament ahhoz a helyhez, ahonnan megpillanthatta azt az égitestet, melyet mind közül a legjobban szeretett.
– Már nagyon hiányzott a világűr ámulatba ejtő szépsége, de legfőképpen csodálatos bolygóm, a Föld – mondta.
Az Univerzum látványa mindig lenyűgözte. Megnyugtató érzés volt számára belépni a térbe, ahonnan beláthatta a végtelent, mely az örökkévalóságot tükrözte számára. Elsőként mindig a távolba nézett, olykor elmerengett, majd tekintetét arra a kicsiny égitestre szegezte, melyért olyannyira rajongott.
Most azonban fura érzés kerítette hatalmába. Kivételesen nem pásztázta a lenyűgöző világmindenséget, csakis varázslatos bolygóját kereste. Abban a pillanatban, amikor lenézett rá, káoszt és zűrzavart látott.
Csak állt szomorúan és nem akart hinni a szemének.
Bármelyik kontinensére nézett, mindenfelé szinte ugyanazt látta. Az örökké nyüzsgő városok kihaltak voltak, az utcákon csak elvétve mászkáltak emberek. Mindannyian maszkot és kesztyűt viseltek. Nem beszélgettek és nem nevetgéltek egymással. Tisztes távolságot tartva, sietve haladtak el egymás mellett.
Az utakon csak kamionok, áruszállító autók és tömegközlekedési járművek dübörögtek. A repülőterek üresek voltak, egy nagy madár sem szállhatott fel a magasba. A pályaudvarokat is lezárták, csendben pihentek a szerelvények.
A plázák kongtak az ürességtől, tilos volt belépni. Csak az élelmiszerüzletek és a patikák voltak nyitva, melyek bejárata előtt hosszú sorokban, két méter távolságot tartva, türelmesen várakoztak az emberek. A virágzó parkokban nem piknikezett senki. A színpadok, amelyek előtt valaha tombolt a közönség, és ahol oly sokszor felcsendült a zene, most üresek voltak.
Nyomasztó csend telepedett a városokra, falvakra, országokra, az egész világra.
Ezzel szemben a kórházakban éjt nappallá téve folyt a megfeszített iramú munka. Harcoltak a túlélésért, az életekért, a gyógyulásért. Az orvosok és ápolók komoly védőfelszerelésben látták el az egyre nagyobb számban érkező betegeket. Reménytelennek tűnő versenyfutás volt ez a láthatatlan pusztítóval szemben. Nap nap után egyre csak reménykedtek, hogy legyőzték, de a sorra érkező szirénázó mentőautók azt üzenték, hogy még nincs vége.
– Látod? Nagy a baj!
– Igen, óriási. Szóval ezért nem jöhettem ide! Nem akartad, hogy lássam, mi történik velük.
– Így van. Tudom, mennyire szíveden viseled a sorsukat. Nem szerettelek volna bánatosnak látni.
– Pedig most az vagyok. Mi történt pontosan?
– Egy számukra ismeretlen vírus támadta meg őket. Olyan gyorsan terjed egyik emberről a másikra, mint egy gondolat. Rövid időn belül világjárvány alakult ki a te varázslatos bolygódon.
Egy darabig szótlanul álltak egymás mellett, majd elcsukló hangon érkezett a következő kérdés.
– Vajon mit érezhetnek most, hogyan élik meg a történteket?
– Nagyon nehezen viselik. Mostanra már karanténban van az egész világ. Eddig nem ismerték, mit jelent a bezártság. Olyan szabadok voltak, mint a madár. Oda mentek, ahová csak akartak, és azt tették, amit akartak. Tudod, ők a civilizáció csúcsa. Övék volt minden. Az erdők, a mezők, a hegyek, a folyók, a patakok, az utcák, a terek. Eddig ők uralták, de most egyik pillanatról a másikra megváltozott az egész. El vannak zárva mindentől és mindenkitől. A megszokott életritmusuk felborult. Nehezen tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Talán az elején fel sem fogták, milyen veszély leselkedik rájuk. Mivel a kijárási korlátozásokat sokan nem vették komolyan, adták és vették egymástól a kórt. Mostanra már nagyon sok az áldozat. Öregek és fiatalabbak is, akiknek legyengült teste már nem tudta felvenni a harcot a kórokozóval. A túlélők szeretett családtagjaik elvesztése miatt mélységes fájdalmat éreznek, és félnek a jövőtől. Szeretnének kitörni ebből az állapotból, de egyenlőre nem tudnak. Reménytelennek látszik a helyzetük.
– Segíts rajtuk, kérlek! Te biztosan tudsz!
– Igen, tudnék. De nem tehetem! Nem avatkozhatok bele. Az Univerzum minket is bűnhődésre ítélne, ha megtenném. Ők okozták a bajt, nekik kell megtalálni a kivezető utat. Már nagy erőkkel folynak a kutatások.
– Sikerülhet nekik?
– Reménykedjünk, hogy igen. Akkor talán egy új gondolkodással és új szemlélettel bíró emberiségként fognak újjászületni. Különb világot építhetnek, megtalálva az egyensúlyt a természet és saját önös anyagi érdekeik között. Jobban vigyázhatnak élőhelyükre és annak minden élőlényére. Mi tudjuk, hogy nincs még egy olyan csodálatos bolygó, mint az övék. A kérdés csak az, hogy vajon ők is tudják ezt?
– És ha nem találják meg az ellenszert?
– Ha nem sikerül időben megfékezniük a gyilkos kórt, ha nem találják meg a lehető legrövidebb időn belül az ellenszert, többen odavesznek, mint azt most gondolják.

Mivel társa nem felelt, magára hagyta őt, aki könnyes szemmel nézett le a távoli bolygóra.
Sokáig nem mozdult, mintha földhöz ragadtak volna a lábai. Majd lassan elindult ő is.
– Hiszek bennetek! Tudom, hogy győzni fogtok, és hamarosan új világot építetek! – suttogta halkan.
Az ajtó bezárult.
Kint a végtelen világűr épp olyan csodálatos volt, mint mindig. Csillagai bevilágították a világmindenséget.

“Küzdelem” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Drága Noémi!
    Az emberiség küzdelme -jelenünk kórképe remek írásod. Sajnos nem eléggé vigyáztunk rá!
    Hittel, reménnyel bízzunk benne, hogy eljön az idő, amikor megtaláljuk az ellenszeret : “megtalálva az egyensúlyt a természet és saját önös anyagi érdekeik között” , élhetőbbé tudjuk tenni Világunkat.
    Gratulálok szeretettel : Klári🌄🏞

  2. Kedves Noémi! Különleges megfogalmazásod a Földünkről lenyűgöző,a remény pedig ott lebeg, és ebben hinni kell!
    Szeretettel:Gugi

Szólj hozzá!