Tollpihék: Huszonnegyedik történet

Indiánnyár mosolyog a tájon. Elgondolkodom, ősz van. Színesednek a falevelek, csodás a kép, amit a természet varázsolt. De, a virágjaim kissé szomorúan nézik ezt a változást. Az egynyáriaknak véget ér az életük. Róluk magot gyűjtök, hogy jövőre is pompázzanak a kertemben. Az évelők pedig levetik tarka ruháikat és téli álmot alszanak.
Gondolatmenetemet egy forgószél szakította félbe. Felkapta a száraz virágszirmokat és egy tollpihét lebegtetett köztük majd a kis pihét magasabbra emelte, végül egy borostyán levélen landolt. Te meg hogy kerültél ide? – kérdeztem.
Ő csak ült némán. Szerintem Te sem érted pihécske. – mondtam.
Megfordultam abban a pillanatban még kettő tollpihe lebegett összeölelkezve a járdán.
Mi történhetett? – Csak nem a szomszéd cica?
Keresgéltem az udvarban, de hála Istennek nem találtam többet. Fölnéztem a tetőre ott ült mind a négy verebem megnyugodtam. Ugyanis évek óta a kúpcserép nyílása az otthonuk.

Indultam vissza a virágokhoz. Újabb szellő suhant át a járdán felkapta a még mindig ölelkező tollpihéket átrepítette a kerítésen, az úttesten, így eltűntek a szemem elől.
Megint az egyedül maradt tollpihén akadt meg a tekintetem.
Szegény, Ő is egyedül maradt, mint Én! Hiába nem tudni előre mit tartogat az élet.
Lelkem szomorúsággal tele. Itt van az ősz, közeleg a tél, ki tudja lesz – e még kikelet?
A borostyán irányában hirtelen egy veréb bukkant elő. Csőrébe vette az ott árválkodó tollpihét, egyenesen a fészekbe szállt vele. Na, gondoltam mégsem maradt egyedül visszakerült a családjához.
A nap folyamán többször is a tollpihék körül jártak a gondolataim. Ezért tollat, papírt ragadtam. A tollhegyén egyre gyűltek a toll – pihék, így született meg a tollpihék története

“Tollpihék: Huszonnegyedik történet” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Marika!
    Nagyon szép, és kedves a történeted. Kívánom, hogy mindig vegyél elő tollat, papírt, és írj. Gratulálok!
    Puszi!
    Zseraldina

Szólj hozzá!