Tollpihék: Tizenkilencedik történet

Mikor a nagynéném haldokolt, más rokon híján nekem telefonáltak a kórházból:
-Az utolsó óráit éli a nagynénje. Ha el akar búcsúzni tőle, jöjjön be.
Eddig fel sem merült bennem ez a gondolat, hogy el kellene búcsúznom tőle, de eszembe jutottak azok, akiktől nem adatott meg a lehetőség, hogy elbúcsúzzak: nagyanyám és apám. Ezért csak annyit mondtam:
-Rögtön indulok, egy jó félóra múlva ott leszek.
Tulajdonképpen szerencsének mondható, hogy éppen ráértem. Egy negyedórával voltam a munkaidő vége előtt, minden aznapi teendőmmel készen, és haza sem kellett sietnem. A fiam még reggel szólt, hogy délután a barátjánál lesz, mert valami közös feladatot együtt akarnak összebarkácsolni. A férjem meg azon a héten külföldön volt hivatalos úton. Szóval elvileg volt egy szabad estém, ami kitűnően alkalmas kórházi látogatásra.
A kórházban a nővér azzal fogadott, hogy szegény Etelka néném már csak ritkán tér magához. Vagy pontosabban időnként még mond valamit, de nem igazán biztosak abban, hogy mennyire észleli, érti meg a környezetét.
Leültem az ágya mellé. Az előző napon még a szobában feküdt két beteg már nem volt ott: vagy elbocsátották őket vagy áttették egy másik szobába. Szomorú dolog, de még ez sem természetes: többekről hallottam, akik tudtak olyan esetet, mikor egy haldokló mellett még több beteg feküdt a szobában.
Megkérdeztem a nővért, hogy adhatok-e a nagynénémnek még valamit, de biztos voltam a válaszban, hogy nem. Maximum egy kis vizet, ha kér – volt a felelete.
Néztem egy darabig szótlanul szegény Etelka nénit, és nem tudtam kitalálni, hogy megérezte-e, hogy ott vagyok. A szeme csukva volt, a légzése gyengének, de szabályosnak tűnt. Mikor rátettem a tenyerem a homlokára, hogy megnézzem forró-e, hirtelen kinyitotta a szemeit és rámnézett. Azt hiszem, hogy megismert, de ebben nem voltam biztos.
-Pihe – suttogta halkan. – Hepi pihe.
A pihe szót megértettem, de hogy mit akar vele mondani, azt nem. Pihe. Tollpihe? Mire gondol vajon? Egy kedves tollpárnájára? Vagy lehet, hogy egy kiscsirkére? Úgy tudtam, hogy Etelka falun töltötte a gyerekkora egy részét. Lehet, hogy volt egy kedvenc kiscsibéje? És mi akar lenni ez a „hepi pihe”? Esetleg happy pihe?
Nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki, de úgy éreztem, hogy nem is vár választ. Inkább csendben maradtam, és azt lestem, hogy ő megszólal-e még. De nem szólt többet. Becsukta a szemét, és úgy tűnt, mintha csendben elaludt volna. Vagy tíz perc telhetett el így, amikor megjelent a szobában a nővér és halkan suttogva arra kért, hogy valami papírokat elintézni menjek át vele vagy öt percre a nővérszobába.
Mire öt perccel később visszaértem, Etelka néném már halott volt.

A temetés után beletelt még egy jó hónapba, mire rászántam magam, hogy nekilátok átnézni és kiszelektálni mindent Etelka néni lakásában. A személyes dolgai között volt néhány régi fénykép, ahol a szüleim és a nagyszüleim is rajta voltak, azokat betettem a kistáskámba. Maradjon meg nálam még emléknek.
Aztán találtam egy régi emlékkönyvet, olyan kis lakattal lecsukhatót, amibe a gyerekek egymásnak írtak ezt-azt, kis verseket. Ahogy kinyitottam a kis lakatot, és felnyitottam a könyvet, egy elszáradt tollpihe hullott ki belőle. Gyorsan lapozni kezdtem benne, mert eszembe jutottak az utolsó szavai: pihe, hepi pihe. Lehet, hogy itt a magyarázat? A könyv vége felé volt néhány üres lap, ahová már nem írt senki. Azután a legutolsó dupla oldalnál volt betéve egy megsárgult öreg cédula. A cédulán nagyon gyerekes írással, ahogy az elsőosztályosok írnak, akik még éppen csak tanulják az írást, ez állt: he-pi pi-he. Az egyik oldalra, ott ahol ez a cédula volt betéve, valaki ráírta, feltehetően jóval később, már felnőtt írással: don’t worry, be happy. Úgy rémlett, hogy volt valamikor régen egy ilyen sláger, amiben ezt énekelték. Akkoriban talán, amikor Etelka még egészen kisgyermek volt? Vajon milyen szép emléke fűződött ehhez a tollpihéhez, amelyet valaki happynek nevezett, és amelyet ő aztán az élete végéig megőrzött? Annyira, hogy még a halála előtt is az idéződött fel benne?
Nem tudtam a válaszokat. De nem volt szívem a szemétbe hajítani a „hepi pihe”-t.

“Tollpihék: Tizenkilencedik történet” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Rita,
    nagyon szépen köszönöm a hozzászólásodat.
    Szeretettel:
    Márta

  2. Kedves Éva!
    Örülök, hogy tetszett és nagyon szépen köszönöm a hozzászólásodat.
    Szeretettel:
    Márta

  3. Kedves Márti! A tárgyakkal én is így vagyok, sajnálnám kidobni, még ha nekem – nekünk csupán egy egyszerű tollpihe is az a dolog. Etelka néninek valószínűleg egy boldog emlék volt és ezzel már megérdemelte az a toll, hogy maradjon benne az emlékkönyvben. Szeretettel: Éva🐔🐔🐔🦅🦅🦆🦆🦆

Szólj hozzá!