Tollpihék: Huszonkettedik történet: ( liba mellesztés )

Anya már napok óta figyelte a libákat. Mikor reggelente kiengedte őket az udvarba, alig lebbentették meg szárnyaikat, máris elhullajtottak egyet-egyet hófehér tollazatukból. A könnyű nyári szél meg felkapta ezeket a tollakat, játékosan pörgette, forgatta, majd letette a szénakazalra, feltapasztotta a kerítésdrótra.
Itt van az idő, meg kell melleszteni őket, – mondta anya. Ebéd után elment a nagymamához, hogy megbeszéljék mikor legyen elvégezve ez a munka.
Minden évben, a mama és a koma asszonyai segítségével  történt nálunk a liba mellesztés, vagy más szóval tolltépés.
Nagymama elballagott a koma asszonyokhoz időpontot egyeztetni. Sok várás nem volt, el kellett kezdeni, mert ahogy mondani szokták, minden szál tollat meg kell takarítani.
A faluban szinte minden háznál tartottak libát, igaz nem olyan sokat neveltek mint régen, de tíz darabnál kevesebb sehol sem volt. Tolltépés idején, a faluban hangos gágogással kezdődtek a reggelek.
Mellesztés napjának reggelén anya zárva tartotta a libákat. Nagy hanggal voltak, nem tudták mire vélni, hogy miért nincsenek szabadon engedve.
A koma asszonyok hozták magukkal a fejőszéküket, kék melles kötényt kötöttek maguk elé, hajukat kendővel jól eltakarták. Anya előkészítette a nagy vessző kosarakat, kibélelte őket vásott, már nem használt lepedővel. Mamáék a  libaól közelében a félig nyitott kocsiszínben egymás mellé leültek, anya pedig egyesével vitte hozzájuk a libákat. Ő is tudott melleszteni, de mivel fiatal volt, neki kellett bebújni a libaólba. Nem volt egyszerű, mert alacsony, félajtó volt rajta. A libák meg, mikor már kevesen voltak az ólban, egyfolytában gágogtak, és ijedtükben röpködtek.
Testvéremmel mi is kaptunk feladatot, mi zártuk be anya után a libaól ajtaját. Sajnáltuk a libákat, mert olyan nagy hangon gágogtak de sokat nem tehettünk értük, ez volt a szokás. Akkor még nagy volt a hangjuk, de amikor hátukra fordítva kapálóztak a mamáék térde közt, bizony elhallgattak. Szárnyuk alól, a hasuk alatt tépték le róluk az érett tollat. Olyan fürge ujjakkal végezték a mellesztést, hogy a libának még ideje sem volt gágogni. Ahogy fogytak az ólból a libák, a toll úgy szaporodott a kosarakban. Mikor elengedték a megmellesztett libát, az örömében, hogy megszabadult, jól megrázta magát és csapdosott szárnyaival. A sok-sok kis pihetoll meg felhőként szállt körülötte.
Kérdeztük a mamát, mennyire fáj a libának, mikor tépik a tollát.
– Nem fáj az nekik, nevettek a mamáék, nem először csináljuk, tudjuk hogyan kell tépni a tollat. Figyeljétek csak a kezünket, és ha láttok egy csepp vért is a libán, szóljatok. Figyeltünk mi erősen, de olyan nagy szakértelemmel és fürge ujjakkal tépték a tollat, hogy a sok tollon kívül semmit sem láttunk.
Ha nem tépnénk ki, akkor az összeset elhullajtják, mert kell a hely az új tollnak. Ha nem gyűjtenénk össze a tollukat, akkor miből lenne nektek a stafírung?
Azt ugye tudjátok, ( akkor lehettem nyolc, a húgom meg négy éves ) már el kell kezdeni a párnák, dunnák készítését, hogy mire férjhez mentek mind elkészüljön. – mondta a mama. Az ágyba való dunnák, párnák mind-mind liba vagy kacsa tollal voltam megtömve. Felénk kettő dunnát, négy nagypárnát, és kettő kispárnát kapott a lány amikor férjhez ment.
Akkor még fogalmunk sem volt, hogy mi az a stafírung, ezért testvéremmel csak némán bólogattunk. Alig vártam, hogy végezzenek, és anyától megkérdezhessem, miről is beszéltek a nagymamáék.
Mikor az összes liba megtépve szaladgált az udvarban, nagy papírzsákokba rakták a tollat, és jó szorosan bekötötték a zsákok száját. Anya felvitte a zsákokat a padlásra, és felkötözte őket a gerendára. Ott várták be a telet, a tollfosztás idejét.
Mellesztés után mamáék összeszedelőzködtek, ittak egy pohárka bort a libák egészségére, és mindenki hazament folytatni az aznapi munkáját.
A sok tollpihével napokig tele volt az udvar, rátapadt fűre, fára. A megmellesztett libák meg nagyon mulatságosak voltak, sokat nevettünk ha rájuk néztünk.
Nyár vége felé megismételték a mellesztést, azt mondták a mamáék, hogy most még pelyhesebb a libák tolla, és ebből készül majd az igazi pehely könnyű dunna.
Ősszel tömőbe kerültek a libák, levágás után a tollukat szintén összegyűjtötték. Ilyenkor anya mindig megmosta az elpiszkolódott libatollat. Csomagoló papírra kiterítette, majd a konyhában a meleg tűzhely alatt szokta megszárítani.
Télen tollfosztóba hívták a koma asszonyokat, szomszéd asszonyokat, és a meleg szobában újra szállt a sok-sok tollpihe.

“Tollpihék: Huszonkettedik történet: ( liba mellesztés )” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Rita, a mai központi fűtéses házakban, lakásokban, már nem takarózunk dunnával. Nálunk is anya paplanokat készített belőlük. Örülök, hogy tetszett írásom, és köszönöm kedves hozzászólásodat.
    Szeretettel: Kata
    🦆🙂

  2. Kedves Éva, nagyon örülök, hogy tetszett írásom. Jól látod, egy mára már lassan feledésbe merülő falusi tevékenységet szerettem volna bemutatni olvasóimnak.
    Köszönöm a látogatást: Kata
    🦆🙂

  3. Kedves Kata!
    Jó volt olvasni kedves írásod. Megtudtam mi az a “mellesztés “soha nem hallottam ezt a szót. Élvezettel olvastam.
    Gratulálok Rózsa🌹

  4. Élvezetes írás volt. Én magam nagyon szeretem a tollpárnát – mind a mai napig azon alszom – valamikor pedig dunnánk is volt, de fosztani soha nem fosztottam és nem is láttam ezt a műveletet. Bizony volt vele munka, de megérte, hiszen akkoriban nagyon kemények voltak a telek, de egy jó meleg pihe-puha takaró alatt ez nem volt gond.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!