A Bengyi család háza legutolsó volt az utcában. Szó szerint, mert az előtte húzódó széles árok partján álló tábla arra hívta fel a figyelmet, itt ér véget a település, mi ezen túl kezdődik az külterület, a tanyavilág.
Bengyiéknek két gyermekük született, a lány tizenhat évre a fiú után. No, azt ugyancsak sikerült elkényeztetniük! A legmódosabb tanyás gazdához ment feleségül, szép birtokuk volt a falun túl, és igazi kúriában éltek. Több sem kellett „Páva Ani”-nak – mert így hívta mindenki –, most már bizonyára valódi földesúr feleségnek vélhette magát, és testvérével szóba sem állt többé.
Az maradt a szülői házban, és miután megnősült, feleségével az apró parasztház elé építkeztek. Négy aranyszőke hajú gyermeket neveltek nagy boldogságban.
Húgának nem született gyermeke.
Az öregek szinte majdnem egyszerre, pár hónapos eltéréssel költöztek el a földi világból. A temetést követően néhány nappal lovaskocsi állt meg a ház előtt, melyről Ani szállt le. A családfő dolgozott a helyi szövetkezet asztalosműhelyében, csupán felesége tartózkodott otthon a gyermekekkel, ki az ablakon leste: vajon mit akarhat sógornője, hiszen még a temetésen sem beszélt velük….
A nő határozottan az ajtóhoz lépett, bekopogott:
– Hol van Ferenc? Jöttem az örökségemért – mondta nagy hanggal a kilépőnek, mintha az legalábbis süket lenne.
– Nincs itthon… – hangzott a felelet –, dolgozik.
– Akkor hétvégén visszajövök, mondd meg neki, készítse addig össze az örökségemet!
Se jó napot!, se köszönés, megfordult, és elment. Borisnak az elkövetkező néhány napban ugyan nem jutott eszébe, attól nagyobb gondja akadt, az egyik gyermek megbetegedett, lázrózsás arccal feküdt a dunna alatt. A dunna alatt, melyet még anyósától kapott, s mely olyan jó szolgálatot tett tél idején. Igaz, nyár volt, ám a beteget kínozta a láz, rázta a hideg, és a dunnát terítette rá. Eltelt a hét, és a gyermekek kint játszottak az udvaron, mikor begördült a hintón Ani. Végignézett az apróságokon, száját lekicsinylően elbiggyesztette. Ferenc ismét nem tartózkodott otthon, beszaladt a faluba valamilyen ügyben. Boris hátul etette a disznókat, mérgesen csapkodta a vödröket, pokolba kívánva az összes nagyságos asszonyt játszó rokont, kinek van bőr a képén idetolakodni.
– No, összeraktátok az örökségemet? – kiabált sógornőjének Ani, türelmetlenül topogva az udvaron.
– Mit raktunk volna? Nincs itt semmi neked, apádék szép kelengyét adtak, mikor férjhez mentél! – válaszolt vissza az, majd a kisház felé intett fejével:
– Minden úgy van odabent még, nem is értünk rá kipakolni…
Ani arca kivörösödött.
– Nem képzelitek, hogy itt laktok a házban, én meg nem kapok belőle semmit?! A szüleink dolgaiból is járna ez az….
– Ugyan mi? – nézett nagyot ekkora arcátlanság hallatán Boris. Tudta jól, anyósáék kiházasították sógornőjét, éppen amiatt, hogy ők itt építkeztek, cserébe az megkapta a két hold szőlőst. De most jött rá, Ani az ingóságot akarja, azért ordibál itt már második alkalommal! Elfutotta a pulykaméreg, egyébként is kialvatlan volt a gyermek miatt.
– Mit akarsz elvinni? Azt a néhány rongyos törölközőt, vagy agyonfoldozott ágyneműt?
A nőt nem érdekelte a kiabálás, berontott a kisházba, és sas szemekkel nézte, mit vihetne. Nem volt ott semmi, amit megfoghatott volna, lepusztult, szegényes öreg bútorok bámultak rá vissza, és a tűzhely fölött még ott lebegett a rántás szaga…. Majd a bevetetlen ágyon akadt meg tekintete:
– És a dunna, az hol van? – kiáltott éles hangon, mert úgy gondolta, ha mást nem, azt legalább elvinné, jó lesz télire az embernek, kit férje juhásznak fogadott.
– Odabent van a gyereken …- felelt mérgesen Boris, és hozzá akarta tenni, hogy azt ő anyósától kapta, de nem volt rá ideje, mert sógornője sarkon fordult, berontott a nagyházba, s a betegről lehúzkodta a dunnát, majd elégedett arccal indult vele kifelé.
A ló körül ott zsibongott a többi gyermek, az anya akkor csukta be maga mögött a baromfiudvar ajtaját, kezében a moslékkeverő fával. Szándékában állt a hívatlan vendéget azzal kizavarni az udvarról. S talán a sors nem akarta, hogy verekedéssé fajuljanak a dolgok, mert sógornője amint a hintóba feldobta a dunnát, az beleakadt egy kiálló cifra szegecsbe, és az öreg, megrehült angin széthasadt. Abban a pillanatban különös forgószél támadt, mely a tollakat magasba emelte, majd rázúdította a nőre, kinek haja, ruhája tele lett az apró fehér tollpihékkel. Jutott belőle még az udvar többi részébe is bőven.
Boris rázkódott a nevetéstől, és a gyerekek – látva anyjuk arcán a felragyogó mosolyt -, maguk is csilingelő kacajra fakadtak, s így kapkodtak a szél szárnyán ringó, keringő tollak után, miközben vidáman sikongatták:
– Esik a hó! nézd, anyuka! Esik a hó!
Pompás történet, remek mód megírva Éva. Gratulálok! 😍
Kedves Évi!
Sok hasonló történetet hallani, amikor a zsugori testvér, harcol az örökségért, többnyire azzal aki tett is valamit a szülőkért.
Persze a végén jót nevettem, mikor elszállt az örökség.
Szeretettel gratulálok írásodhoz,
Magdi🐓🦃🕊🐦🐤🐣🐥🦆
Draga Evike!
Hát ez nagyon kedves történet,végig nevettem !
Hogy milyen telhetetlenek egyesek drága jo ég!
„A dunna”,pont az kellett ha más nem volt kézné!
Nagyon tetszett !
Gratulálok szeretettel…Babu😍😍😍
Kedves Éva!
Remek történettel rukkoltál elő. Gratulálok!
Szeretettel: Marika🌼
Kedves Történet!
Igaz a mondás, hogy minél több van, annál több kell!
Szeretettel: Katka
Kedves Éva!
Ismét olvasmányos, jó írást hoztál. Bizony, gyakorta a gazdagnak még több kell, mert kicsinyes és zsugori is. Szegényes az ilyen élet.
Szeretettel: Rita🌷