Tollpihék: Tizennegyedik történet: Tollpihék a padlón

Összes megtekintés: 104 

Karácsony közelgett. Anna kibámult a mocskos presszó ablakon, de most nem talált örömet sem a hópihék lassú táncában, sem a finom forralt borban, ami előtte árválkodott.
Tompa volt a nyugtatóktól. Mennyit is vett be reggel? Kettőt, hármat? Fejében csak ez a béna üresség, mellkasában meg egy darab kő.
Rutinos mozdulatokkal megigazította fekete blúzát, majd lesimította a szoknyáját. Fehér és fekete – gondolta. Kontrasztok. Az ünnep és a gyász. Minden olyan távolinak tűnt, mintha nem is vele történtek volna meg a dolgok, mintha csak valami harmadosztályú szappanoperát nézett volna a tévében.
Idén egyedül fogja tölteni az ünnepeket. Még mindig alig bírta felfogni, hogy Tamás – az a görény – lelépett. Igaz, voltak árulkodó jelek szép számmal, de nem akarta észrevenni őket. Az egyre gyakoribb túlórák, a gyanús SMS-ek. Volt férje egyre többet foglakozott saját magával, és egyre kevesebbet vele.
Érezte, hogy a sírás kerülgeti. Ez most már a múlt. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne gondoljon állandóan erre.
Ahogy felpillantott, szeme összetalálkozott a férfiéval. Egyáltalán, hogy került ide? Az előbb még senki sem ült a szemben lévő asztalnál. Zavartan elkapta a tekintetét, de így is tovább nézett a férfi szemébe, mint szeretett volna. Bár most már szabad, azt csinál, amit akar. Nehéz megszokni. Lopva a férfira sandított. Az még mindig őt nézte, mosolyogva, és istenem, micsoda szeme volt. Ilyen kék szemet eddig csak retusált képeken látott. Hófehér szabályos arcát mintha a görög istenekről mintázták volna, dús szőkésbarna hajkoronája vastag tincsekben omlott a vállára. Korát nehéz lett volna behatárolni, lehetett akár harminc, de negyven feletti is. Volt valami tűz a tekintetében, ami rabul ejtette Annát, aki önkéntelenül is visszamosolygott rá. A férfi ruganyosan felállt, betolta a székét és elindult felé. Nem lehet igaz, ez idejön! – hüledezett.
– Bocsánat! Szabad ez a hely?
Anna annyira megdöbbent, hogy csak bámult, mint borjú az új kapura, és amíg a megfelelő szavakat kereste, a férfi már helyet is foglalt mellette. Kellemes illat csapta meg az orrát, nem tudta miért, de a gyerekkori karácsonyokra emlékeztette.
– Camael vagyok – mutatkozott be a férfi –, de a barátaimnak csak Kami.
– Anna… Leiter Anna – nyújtotta a kezét. – Nagyon örvendek. Külföldi vagy? Mármint a neved olyan…
– Tulajdonképpen igen. Te mit iszol? – váltott gyorsan témát a férfi.
– Forralt bort.
– És finom? Sosem ittam még forralt bort.
– Az meg hogy lehet?
Kami megvonta a vállát, és egy lefegyverző mosolyt küldött az asszony felé, majd intett az éppen arra haladó pincérnek.
– Egy ugyanilyet legyen szíves!
A pincér faarccal biccentett, majd pár perc múlva kihozta a rendelést.
A férfi két kézzel fogta a meleg poharat. Behunyta a szemét, és mélyen beszívta az illatát, majd lassan belekortyolt. Görög metszésű arcán, boldogság terült szét.
– Ez tényleg finom – nevetett.
– Ugye? Szerintem is – nevetett vele Anna. Észre sem vette, hogy megváltozott a hangulata. Jókedve lett. A férfiból áradt valami földöntúli, ami felmelegítette. Jó volt mellette ülni akár a tűz körül borongós őszi éjszakákon.
– Mit csinálsz itt?
– Épp veled beszélgetek.
– Dilis! Nem úgy érettem.
– Szabadságon vagyok, kikapcsolódom. Még egy kört? Én fizetem!
Érezte, hogy felenged a férfi társaságában, hetek óta most nevetett először. Úgy beszélgettek, mintha régi ismerősök volnának. Valahogy még az is természetesnek tűnt, hogy Kami hazakíséri. Útközben is végig beszélgettek. Vagyis inkább ő locsogott, a férfi meg mosolyogva hallgatta. Amikor a ház elé értek, Anna picit zavarba jött… A férfi várakozóan nézett rá.
– Be akarsz jönni?
A férfi némán bólintott.
– Akkor gyere!
Anna matatott a kulccsal, majd kinyitotta a kis földszinti lakás ajtaját.
– Erre tessék!
– Szép a lakásod.
– Örülök, hogy tetszik. Kicsit rumli van. Bocs…
Kami a sarokban hifi tornyot nézegette, majd a lemezeket vette szemügyre.
– Ó, azok a Tomi, vagyis a volt férjem cuccai. Még nem volt ideje elvinni őket…
– Jó ízlése van. Te is szereted a zenét?
– Hát… Régebben szerettem.
Kiválasztott egy lemezt, majd Annára nézett.
– Belehallgathatnánk? Ez a kedvencem.
– Ha akarod. Mi ez?
– Pink Floyd, Comfortably Numb.
A férfi feltette a lemezt, és felcsendült a zene, ami most nagyon passzolt a hangulatukhoz.
Megfordult, megfogta Anna kezét, és magához húzta, miközben az ujjaik egymásba fonódtak. Anna hagyta magát vezetni, lassan ringatóztak a zene ritmusára.
Megnyugtatta a férfi közelsége. Félig lehunyta a szemét, és hallgatta a dalt, miközben a nyakán érezte a férfi perzselő leheletét.

„Nem fáj sehol, Olyan távol vagytok, mint egy messzi, füstölgő hajó a láthatáron. Közeledsz felém a hullámokon, mozog a szád, de nem értem, hogy mit mondasz. Amikor gyerek voltam, láttam valamit, épp csak a szemem sarkából. Odanéztem, de akkor már nem volt ott. Ma már nem is tudom, hogy mi lehetett. Felnőtt a gyerek és az álom elfeledett lett…Kellemesen ellazultam”

*

A novemberi napfény színes pöttyökkel szórta tele a kis hálószobát. Az ágyban Anna kinyitotta a szemét, és nagyot nyújtózott. Kezével tétován kutatott a férfi után, de nem találta. Eltűnt! Na szépen vagyunk… Pedig micsoda éjszaka volt. Vagy csak álmodta az egészet? Nem! Hiszen még meleg a helye, érzi az illatát a kispárnán. A Pink Floyd is ott pihen a lemezjátszón.
Gyorsan magára kapta a köntösét, belebújt rózsaszín nyuszis papucsába majd kisietett a konyhába.
Mik ezek? – nézett döbbenten a padlóra. Mintha csak a párnából hullottak volna, a padló tele volt fehér tollpihékkel. Felvett egyet, kíváncsian forgatta az ujjai közt, majd megszagolta.
Az ismerős illattól megborzongott. Minden világossá vált számára. Camael! Nem érzett csalódást. Magában valahogy érezte, tudta, hogy újra találkozni fognak…

“Tollpihék: Tizennegyedik történet: Tollpihék a padlón” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Nagyon tetszett a történet kedves Márton, karácsonyi hangulatba ringattál bennünket olvasókat. Köszönöm, hogy olvashattam az írást! Szeretettel: Éva💥✨🌟💫🌛

Szólj hozzá!