Tollpihék: Második történet

Decembert írt a Kalendárium. Odakinn fázósan hajladoztak a csupasz ágak. A tél fagyos ujjával megmarkolta a szántóföld göröngyeit. Még a csillagok is reszketve néztek le a földre. Édesapa munkából hazafelé menet, betért a boltba. Csodálatos szép karácsonyi csomagolópapírt vásárolt, hogy majd lányának ebbe csomagolja az ajándékot. Gondosan elrejtette a díszes papírt, ami nem volt ám olcsó!
Évike 7 éves. Sokat segít apukájának a házi munkában. A nagytakarítás kapcsán megtalálta ezt a szép csomagolópapírt. Gondolt egyet, titokban több estén is ollóval kisebb darabkákat vágott ki a papírból, s egy dobozra szépen, gondosan felragasztotta azokat. Ebbe a dobozkába készítette el az ő ajándékát édesapjának. Ünnep közeledtével egy délután apuka külön vonult a szobába. Keresni kezdte a karácsonyi csomagolópapírt.
– Mi a manó! – kiáltott fel, mikor megtalálta az összedarabolt, összevágdosott papírtekercset.
– Évikém, hát te ezt hogy képzeled? – szólt mérgesen.
– De apuci, én…
– Nincs semmi de, nem vesszük el a dolgokat kérés nélkül.
– Apukám, én csak…
– Nincs semmi csak. Menj be a szobádba azonnal!
Évike megbántottan, magára tekerte a sálat, s kirohant az udvarra. Az est már terítette széjjel sötét fátyolát, s könnyű kis pihék hulltak sűrűn az Égből. Kiszakadt az angyalkák dunnája. Ők látták és mosták le a megbántott kislány sós ízű könnyeit. Lassan-lassan fehérré varázsolták Évike ruháját. Az Esthajnal csillag kacsintva jelezte, hogy itt a vacsoraidő. Apuka beszólt a kislány szobájába:
– Évikém, gyere vacsorázni!
S már ment is vissza a konyhába, hogy tálalja az ételt. A kislány csak nem jön az asztalhoz.
– Évikém, ne mondjam többször, gyere vacsorázni!
Válasz nem érkezett a kis szobából, benyitott hát az apuka.
– Te jó Ég! Hol van ez a gyerek?
Kirohant, s látja, hogy a lépcsőn ül, teljesen behavazva a kislány. Magához szorította, hamar jó meleg ételt adott neki.
Eljött a Szenteste. Az angyalok megrázták kis csengőjüket.
– Megjött a Jézuska! – szólt ragyogó szemmel Évike.
A csillogó karácsonyfa alatt két doboz feküdt. Apuka felemelte a nagy dobozt és átadta kislányának.
– Óh, egy csodálatos baba! Örvendezett Évike ragyogó szemekkel.
– De nicsak, itt van még egy másik doboz!
Apuka felemelte s kíváncsian kinyitotta a dobozt, azt, amely az ő általa vásárolt papírral volt díszítve.
– Kislányom, ha valaki ajándékot ad, nem ad senkinek sem üres dobozt.
– De apuci, ez nem üres!
Sértődötten kiszaladt Évike a házból. Apuka utána szaladt.
– De apuci ez a doboz nem üres, tele van az én puszimmal. Régóta, minden nap egyet-egyet beletettem – mondta könnyes szemmel Évike.
Apuka magához ölelte kislányát. Fehér tollpihék hulltak rájuk. Sok-sok angyalka párnája, dunnája szakadhatott széjjel. Boldogan lebegtek azok Szenteste e magasztos csendjében.
– Ilyen szép ajándékot még sohasem kaptam – suttogta apuka. S egyre jobban magához szorította gyermekét.
– De csodálatos ez a karácsony! – kiáltotta a kislány.
Szívükben kivirágzott a Karácsony békéje. Szeretet-patakban fürdött a lelkük. Az apró tollpihék boldogan hintáztak a karácsonyi harangok hangjára. Örömmel röpködtek, hiszen csak ők látták e csodálatos, meghitt karácsonyt.
Tollpihék! – vigyétek magatokkal e szép este csodáját!
Elhallgatott már a karácsonyi harangszó, de apuka és Évike szívében tovább cseng a Szeretet muzsikája.
Sok-sok év múltán, mikor Évike már elkerült otthonról, apuka gyakran kinyitotta a díszes dobozt, elővett belőle egy emlék-puszit. Ha telente kiszakad az angyalkák párnája, s szállanak a fehér ártatlan pihék, csendben, puhán átölelik az emlékek.