Az ember és hasonló őrültségek

“Te félni is gyáva!”
-Karinthy Frigyes-

Az ember a szociológiában körülírható, de meghatározhatatlan “massza”. Érez, tesz, épít, gondol, bánt, szeret és végek nélkül fejleszti környezetét, ha már ő maga -külsőleg- nem fejlődhet.
Az ember úgy rendezkedett be, mint a legnaivabb kérész. Mint aki tudja, hogy egy nap az élet, semminek nincs már értelme, de mégis mindent megtesz, hogy kényelme elnyújtsa rövidülő életének keserves óráit. Az ember fél. Reménytelenül. Ezért épít, fejleszt, ural mindent. Mert kontrollt akar.
Félelemből megtesz mindent, hogy ne féljen annyira.
Már annyira tudatában és fölötte van mindennek, hogy elfelejtettük, milyen volt egykor részének lenni az eredeti, letisztult életnek. Így -érthető módon- képtelenek vagyunk átérezni annak fájdalmát, mikor az vérző sebeit fájlalva felvisít. Ha hallanánk ezeket a sikolyokat, talán még süketebbek lennénk, mint amennyire már így is vagyunk.
Legfőbb hibánk a kényelem. Ez egyike a legborzasztóbbaknak. Kiirtja belőlünk a maradék ösztönt, a pezsgő életet, az újat, s ahogy azt már sokszor olvashattuk, nem sietünk többet az ismeretlen felé, inkább bekuckózunk a kis monoton mindennapjainkba, köszönjük szépen, nekünk ez így nagyon jó. Nem azt állítom, hogy a kényelem feltétlenül rossz dolog. De kétségkívül veszélyes.
Egyébként az élet gyönyörű. Csak ez a monotonitás kicsit lenyomja. Ez is a kontroll része. A félelem-csökkentésé.
Az élet gyönyörű, meg az őt körüllengő gondolatok is, csak kár, hogy a szép illúziók lassan szertefoszlanak, beigazolva összes, még ismeretlen félelmünket, melyeknek kitakarására -bocsánat a kifejezésért- zabáljuk két pofára ezeket a kedves illúziókat.
Persze ez is egy kettős dolog, mert emellett azt próbáljuk elhitetni magunkkal és másokkal, hogy mi mindennel tisztában vagyunk, mi nem veszünk be semmit, nekünk nem lehet hazudni.
Ahogy ezeket a sorokat írom, én is azt a képet próbálom fenntartani, hogy én látom a dolgokat, méghozzá kívülről és elfogulatlanul, de az igazság az, hogy az első két szó után tudtam , hogy ez is csak egy kódolt hazugság lesz az ÉLET ÉRTELMÉRŐL.
Fogalmam sincs semmiről, emellett pedig túl sok mindent vélek tudni. Adat-túladagolásban szenvedek én is csak úgy, mint az egész világ.
Az egyetlen mód ennek az emberbe kódolt életmódnak az elkerülésére az, ha a bizonyos illető életének első percétől elzárva él, vagy egyszerűen ki sem jön az anyaméhből (bár az kicsit komplikáltabb).
Néha elképzelem, milyen is lennék most, ha így éltem volna, elzártan. Valószínűleg -a társas kapcsolatok hiánya okozta pszichés töréstől eltekintve- egy egészen letisztult személyem lenne.
Nem kergetném én is a komfortérzet vérengző szörnyetegét (vagy fordítva), csupán nyugodtan, üresen léteznék az éter csendes végtelenjében. Senki a semmiben.
Persze akkor ki írná ezt a sok hülyeséget?…

Szólj hozzá!