Sztrájk

– Ma megint nem mész dolgozni? – kérdezte Hannah.
– Nem! – hangzott a válasz a másik szobából.
Csak feküdtem az ágyon, a takarót az államig felhúztam. Fáztam. A bérlakás januárban a lehidegebb, a tűzifával pedig spórolnunk kell. Hajnalodott. A fagyos szél beszuszakolta magát a törött üvegablakon, a szilánkokban megcsodálta magát, majd átfújt az édesapámtól kapott kockás pokrócon. Megborzongtam, a helyiségben (az asztalon és a háromlábú széken kívül) nem maradt semmi más, amit magamra teríthettem volna, ezért összegömbölyödtem. Szikár térdeim a mellkasomhoz húztam, éreztem, ahogy a csontok összekoccantak, majd a vékonyka kis hang lassan elveszett a szívemben. Megpróbáltam visszaaludni, mert az éjjel többször is felriadtam, és ilyen-olyan indokkal kikeltem Hannah mellől. Hol a közös, első emeleti mosdóba támolyogtam ki, hol Danny szobájába lestem be.
– Ellenőrző hadművelet – suttogtam a nő fülébe, akárhányszor álmosan, kérdőn felém intett, hogy már megint mit csinálok az éjszaka közepén.
Nem tudtam az okát miért lehetett ez az elviselhetetlen tortúra. Álmaimra már kiskorom óta nem emlékszem. Ezt nem bánom, mert bele sem merek gondolni, milyen szörnyűséges képek jelenhetnek meg a fejemben ilyenkor, amikor mindenki alszik, csak a tolvajok és a szabadkőművesek járnak az utcán. Azonban, amikor Hannah egyik reggel azt mesélte nekem, hogy álmában ismét összeházasodtunk, és azt a bizonyos fekete gyapjúöltönyt viseltem, amit azóta jó pénzért eladtunk, könnybe lábadt a szemem, és átkoztam az Istent, hogy miért nem tudok visszaemlékezni semmire.
Egy meleg kéz érintette meg a homlokom. Feleségem ott állt mellettem, azt a lila kendőt viselte, amit én adtam neki ajándékba, már nem is tudom miért, valószínűleg akkor sem mondtam indokot, csak megöleltem és a nyakába akasztottam. Hogy örült neki! Mosolygott, mint amikor Dannyt először foghatta karjaiban. Pedig ez csak egy nyomorult kendő, nem aranyékszer, nem bársonykesztyű, és nem is a gyermekük.
– Ma is elkíséred a kis rosszcsontot? – lehelt az arcomra csókot.
– Persze drágám! – vágtam rá, a kelleténél egy kicsit hangosabban, mire ő rögtön lepisszegett.
– Az asztalon van ke…
– Kenyér, és sajt, tudom – ásítottam.
Egymásra nevettünk. Most valamiért még szebb volt, mint máskor. Kék szeme ragyogott a halványsárga fényben, a kendő alól kilógott egy-két vörös hajtincse, kopott inget és koszos nadrágot viselt, de őt ez egyáltalán nem zavarta. Nem szégyellte a munkáját. Sosem panaszkodott, pedig gyakran napi tíz órát kellett robotolnia egy sötét, mocskos, undorító helyen. Este mindig fáradtan ért haza, egész testét piszok borította, kézfején vágások éktelenkedtek, fehér inge mostanra már teljesen feketévé vált. A fizetését akár több hónap után sem kapta meg, és amikor panaszt tett a szakszervezetnél, azok csak ímmel-ámmal, szájukat húzva adtak neki egy kis pénzt, (jóval kevesebbet, mint amennyit megérdemelt volna), de Hannah-t semmi sem tudta megtörni. Ugyanúgy segített a kis Dannynek gyakorolni az olvasást, és ugyanúgy, mosolyogva ette meg a borzalmas vacsorát, amit főztem neki.
Szerelmem, megsimogatta kezem, karjára vette kosarát, és már indult volna, amikor utána kiabáltam:
– Vidd a kabátomat is! Nehogy megfázz!
Hannah hálásan bólintott, felkapta a szék háttámláján heverő ruhát, csókot dobott nekem, majd becsukta maga mögött a rozoga ajtót.
Hallgattam az egyre távolodó lépteit, ahogy lassan, óvatosan ment le a csúszós, korhadó lépcsőkön. A cipősarka egyenletesen kopogott, mintha egy zivatar első esőcseppjei lennének.
Talán életem egyetlen jó döntése volt, hogy őt vettem, feleségül, és nem a gyönyörű Emmat, akiből azóta reményvesztett utcalány lett, aki a sarkon szólítja le az embereket, olcsó és csodálatos élményeket ajánlva. Egyszer, még évekkel ezelőtt engem is megállított. Éppen a munkából mentem hazafele, amikor határozottan elém állt.
– Látom, nagyon fáradt vagy, – kezdte hízelgőn, – húsz perc alatt elfeledtetem veled a világ összes gondját –, óvatosan megigazította az ingem, és keze lassan a zsebemben lapuló aprópénz felé csúszott.
– Sajnálom, várnak otthon – löktem el magamtól.
De Emma nem adta fel ilyen könnyen. Mindig is kitartó volt, egészen az út végéig követett.
– A mennybe repíthetem! – lelkendezett.
Szoknyáját kacéran feljebb húzta, miközben szomorúan mosolygott rám. „Hannah is komor néha, de az ő tekintetében mindig ott bujkál az örök boldogság” – gondoltam.
Emma vékony, szutykos arcán könnyek csorogtak, vigyora torz volt és élettelen. Karját ütésnyomok, vágások hegei borították. Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle? Az okos és bátor kislányból, aki el merte lopni az egyik neves, épp parlamenti gyűlésre tartó lord tárcáját! Az egész körlet ámult az ügyességén, mindenki elismerően bólogatott, sőt, a szakszervezet egy új lábbelivel ajándékozta meg, mert a lopott pénz egy részét beszolgáltatta. Csak az én szüleim néztek fagyosan rá, ők sosem dicsérték meg, és nem fogadtak el tőle egyetlen centet sem. Szerintük a pénz tisztességtelen úton került a lányhoz, és a lopás bűn, akármilyen szempontból nézzük. Hiába próbálták meggyőzni őket, hogy Emma nem vétkes, hanem csak visszavette a munkások jogos bérét, apámék hajthatatlannak bizonyultak. A körlet tagjai végső elkeseredésükben megverték őket. Tudom, hiába is próbálták letagadni. Láttam, ahogy a szembe szomszédunk lesújtott öklével anyám védtelen hátára. Ekkor még csak nyolcéves voltam, és nem értettem a szüleim viselkedését. Jól jött volna az a plusz pénz, végre megkaphattam volna a fekete sapkát, amire olyan régóta vágytam. Ráadásul én szerettem Emmával játszani, mert jó érzéssel töltött el, ha hagytam nyerni. Miközben ő ujjongott, én lesütöttem szemeim, arcom kipirult az örömtől, és csak hallgattam az önfeledt kacaját.
Tiszta szívemből szerettem őt, és ezt sosem titkoltam el előle. Úgy gondoltam, jobb, ha tudja, hiszen senkinek sem ártok vele, ha elmondom neki. Ha kedvem támadt hozzá, mindennap szerelmes verseket olvastam fel az ablaka alatt, vagy virágot hagytam az ajtaja előtt. Talán a túlzott őszinteségem riasztotta meg őt…Tizennyolc évesen meg voltam győződve róla, hogy ő lesz a feleségem, de aztán…
– John, gyermeket várok…
És akkor, azon a bizonyos szerda reggel az álmaim szertefoszlottak. A párizsi út, a kiköltözés Amerikába, csak mi ketten, az új lakás…Egy gyerek mindent megváltoztatott volna…A jövő hirtelen kisiklott a kezeim közül, és tova szállt a gőzmozdony füstjével, és maradt helyette Emma és a gyermek.
Másnap hiába kerestek a körletben. Eltűntem a környékről. Felmondtam a gyárban, keressenek helyettem más balekot. Egy levélben megírtam, hogy örökké szeretni fogom a lányt, mintha ez bármit is megváltoztatott volna. Elmenekültem, ezen nem lehet mit szépíteni.
És akkor, ahogy ott állt mellettem, szívfacsaró látványt nyújtott.
– Nesze, itt az összes pénzem – adtam a kezébe a havi fizetésem.
Ő tanácstalanul nézett rám, miután felfogta, hogy a semmiért kapott ennyi dohányt.
– Biztos nem…? – kezdte óvatosan, de látva szigorú tekintetem, inkább elharapta a mondat végét.
Ezután meglepetten rám nevetett, arcon csókolt, és rázendített egy ismerős dalra.
– Ha szükséged lenne rám, tudod hol találsz! – mondta, majd sarkon fordult és énekelve baktatott vissza a törzshelyére.
Hannahnak persze egy szót sem szóltam erről, azt hazudtam neki, hogy ebben a hónapban a tulajdonos nem adott bért, annak, aki egy hétnél többet hiányzott, én pedig egyszer kilenc napig otthon feküdtem lázas betegen. A feleségem rögtön a szakszervezethez akart menni fellebbezni, hogy mégis mit képzel magáról ez az ostoba, szívtelen gazember gyártulajdonos, hogy csak a saját érdekeit tartja szem előtt, miközben hagyja, hogy a munkásai halálra dolgozzák magukat a gépeknél! Nagy nehezen sikerült lecsillapítanom, talán akkor vitatkoztunk a leghevesebben és a leghangosabban…
– Apa, anya hol van?
Danny állt az ajtóban. Kezében szorongatta kispárnáját, amibe még Hannah édesanyja hímezte bele a nevét.
– Jaj, te! Hát elfelejtetted?! Anya most dolgozni ment – nyújtózkodtam – Na, öltözz fel, egy-kettő, aztán irány az iskola!
– Ma is elkísérsz? – nézett rám csillogó szemekkel, ujjai között morzsolgatta a szakadt, öreg párnát.
Lustán felrángattam lábfejemre a zoknim, megdörzsöltem szemeim, óvatosan fiamra sandítottam, várva a reakcióját a lomha mozdulatimra. Pontosan erre számítottam. A kis Danny ártatlanul pislogott, a küszöbön topogott, miközben várta a válaszom. Nem bírtam tovább a színjátékot. Mindig is tehetségtelen színész voltam, pedig alig tíz éves koromban édesanyám egyszer elvitt egy meghallgatásra. Emlékszem, a Royalba kellett elgyalogolnunk, és anyám csak erre az alkalomra vett nekem egy új nadrágot, még tapsoltam is örömömben, amikor reggel átnyújtotta a sötétkék anyagot. Órákon át várakoztunk, amíg végre behívtak az előadóterembe. A nézőtér akkor üresen tátongott, a bársonyszékek gyanakvóan néztek végig. Az első sorban két szigorú férfi ült, kifogástalan selyemkabátkában. Az aranyozott gombjaikon gyertyafény keringőzött, rizsparókájuk göndör fehér fürtjei össze-vissza meredeztek, ezzel aránytalanul nagy fejet kölcsönözve gazdáiknak. A baloldalinak toll és papír pihent a kezében, míg a másik hanyagul a szék kartámlájára könyökölt.
Nem köszöntek nekem, helyette az egyikük lekicsinylőn a színpad felé intett.
– Akkor, kezdjük – szólalt meg nagy sokára az „írnok”.
– Negyedik felvonás, hatodik szín – adta ki az utasítást a rendező.
– John – mondtam bátortalanul.
A két úriember először értetlenül egymásra nézett, majd rám.
– A nevem, John. Az elején elfelejtette megkérdezni – tettem hozzá.
– Szemtelen! – ugrott fel a helyéről a direktor.
– Mocskos kis munkás kölyök! – szörnyülködött a másik.
Az egész jelenetnek egy éles kacaj vetett véget. Oldalra néztem, és egy harmadik úriembert láttam. A páholyban trónolt és elégedetten vigyorgott. Ujjai között cigarettát tartott, másik kezével parókáját igazgatta. Valamiért nagyon furcsának találtam, minél tovább szemléltem ezt a vidám jelenséget, annál jobban zavart valami alig észrevehető apróság…
Az emberekkel, akikkel eddig találkoztam a gyárban vagy az utcán, mindegyiküknek lefelé görbült az ajka, viszont neki, mintha egy szabó felvarrta volna az arcára a mosolyt.
„Ennek még álmában is fülig ér a szája…”- gondoltam.
– Quel est le probléme ezzel a fiatalúrral? – kérdezte nevetve.
Szörnyű kiejtése volt, bár igaz, csak a mondat felét értettem. Fiatalúr, a szó hallatán a hideg futkosott a hátamon. Szinte fájt, ahogy, énekelve fejezte be a mondatot, mintha egy utcai mutatványos lett volna, és előtte összegyűlt tömegnek dalolná a legújabb költeményét egy lordról, akinek a felesége egy egyszerű munkással szűrte össze a levet.
– Semmi, Monsieur…
– Mister, s’il vous plait! – csattant fel az úr, még a cigarettáját is majdnem elejtette.
– Mister… – javította ki magát a rendező.
– Folytassuk a próbát! – adta ki az utasítást a Mister.
A meghallgatás borzalmasan ment, alig tudtam a szöveget, sokszor tévesztettem, egyes részeket elhadartam, végig a földet bámultam, és a deszkákon húzódó apró repedéseket számoltam. Magamban könyörögtem, szakítsanak már félbe, hadd mehessek haza anyával. Otthon apa már biztosan főzött nekünk vacsorát, megkérdezi, hogy ment, milyen a színház, és holnapra el is felejtjük ezt az egészet. De a két úriember csak fogta a fejét, azonban nem mertek elküldeni, nehogy a Mister ismét kioktassa őket.
Tehetetlenül, közömbösen hallgattam, ahogy azok ott ketten megbeszélik az előadásom. Hümmögtek meg bólogattak, miközben pontosan tudták, hogy semmi esélyem megkapni a szerepet. Azt hittem, örökre ott maradok a színpad közepén, mint egy díszlet darabja, mondjuk egy szobor, amit csak ki-be kell cipelni, nem tesz semmit a darab közben, áll és nézi a körülötte zajló eseményeket, kicsit ízléstelen, viszont a néző nem tulajdonít neki túl nagy jelentőséget, csak átsiklik rajta a tekintete, talán felhúzza a szemöldökét, de semmi több. Felnéztem a páholyra. A Mister eltűnt onnan. Valószínűleg elege lett belőlem és a szörnyű játékomból, ezért kiment egy pohár borért, hogy leöblítse ezt a tömény, fájdalmas húsz percet.
A várakozó terem felé sétáltam, megcsodáltam a hatalmas tükröket, a gyönyörű csillárokat, és a vörös szőnyeget, ami akárcsak egy kígyó, lábaim alatt sziszegett.
– Nagy kár, hogy csapnivaló színész vagy!
A Mister állt előttem, zsebre dugott kézzel, kicsit görnyedt háttal, természetesen mosolygott.
Én megrántottam a vállam, máskor ezt sosem tettem, pláne nem egy felnőtt jelenlétében, a szüleim szerint ez illetlenség, és csak a falusi parasztoknál szokás így felelni egymásnak. Ezt mind tudtam, mégis…Ösztönösen így cselekedtem. Valahogy ez a férfi az összes kifinomult etikett szabályt elfeledtette velem, egy pillanat alatt eltűnt belőlem a szüleim szigorú nevelése, a sok szabály, lekopott a fehér, polgári festék is, ami csupán arra volt jó, hogy azt hazudhassuk, hogy családunk gazdag, előkelő felmenőkkel rendelkezik. Helyette maradt az igazság, a műveletlen, ostoba munkássrác, aki még olvasni sem tud, és fogalma sincs, hogyan működik a gazdaság, és életében most volt másodszor színházban, és akinek egyetlen egy jómódú rokona sincsen. Azonban látszólag egyáltalán nem zavarta a Mistert a vállvonásom, sőt… Leutánozta a mozdulatom. Nem bírtam ki nevetés nélkül.
– Örülök, hogy találkoztunk, John – mondta búcsúzóul.
– Viszontlátásra Mister! – vigyorogtam rá.
Megdöbbenve nézett vissza, majd hozzátette.
– Monsieur.
Soha többé nem láttam, pedig egy időben minden este a színház körül csatangoltam, hátha megpillantom. Az újságban egyszer-kétszer láttam a képét, de hiába kérdezgettem felőle a körletben, senki még csak a nevét sem hallotta. Annyit sikerült róla kiderítenem, hogy francia és írt egy könyvet, aminek a címét elfelejtettem az évek során. Már csak nagyon ritkán jut eszembe, amikor meghallok egy monsieur kiáltást, vagy mikor meglátok egy mosolygó embert.
Monoton mozdulattal tettem rá a sajtot a vékony szelet kenyérre. Pár percig csak néztem a kevés reggelit, aztán vágtam a megmaradt sajtból egy jókora darabot, és habozás nélkül ráraktam. Elégedetten szemléltem remekművem, a kést óvatosan letörölgettem, majd visszatettem a helyére. Danny élénken kislattyogott a hálószoba ajtón, maga mögött húzva táskáját, egy papír kiesett belőle, megállt, felvette a földről, elolvasta, majd megrántotta a vállát. Elismerően bólogattam. Ennél könnyelműbben nem is csinálhatta volna.
– Az apjára ütött – mondja mindig az anyósom.
„Igaza van!” – gondoltam.
A fiú lelkesen enni kezdett, miközben egy pillanatra sem engedte el táskáját. Nagyot sóhajtottam. Úgy tűnik megérte Dannyt iskolába küldeni, Hannahval elhatároztuk, hogy addig taníttatjuk, amíg nem kell újabb hitelt felvennünk. Ennek már lassan két éve, azóta többször majdnem feladtuk, mert nem tudtuk fizetni a lakbért, de aztán valami csoda folytán, (ami általában Hannah édesanyja volt), mégis pénzhez jutottunk. A feleségem és én gyakran vállalunk túlórát, mert mindketten tudjuk, hogy a kis Dannynek ez az egyetlen esélye, hogy jobb élete legyen, mint nekünk. Ezt elmondtuk már neki párszor, ilyenkor persze csak hallgat, meg bólogat és alig várja, hogy játszani mehessen a szomszéd fiúval.
– Apa! El fogunk késni! – kiabált a rosszcsont.
– Vedd fel a sapkád, nehogy megfázz! – figyelmeztettem.
– De apa…! Az iskolában múltkor a Steve kiröhögött, azt mondta, úgy nézek ki benne, mint egy halaskofa!
– Steve…Steve…Már megint…Egyszer felpofozhatnád…
– De apa…A tanító bácsi akkor biztos mérges lenne rám – jelentette ki felháborodva.
– Jól van, jól van…Nesze, itt az enyém – húztam a fejére a fekete munkássapkám – Ma úgysem fog kelleni. De el ne veszítsd! – tettem hozzá.
Danny egész úton elégedetten vigyorogva menetelt mellettem, a kapu előtt aztán megölelt és már rohant is be az osztályterembe.
Amikor hazaértem az első dolgom az volt, hogy megágyazzak. Kiráztam a párnákat, kisimítottam a lepedőt, a pokrócot is szépen összehajtogattam, Hannah szereti, hogyha rend van a lakásban, ezért tettem mindezt. Aztán átmentem Larryhez, mint mindig, amikor nem dolgozom. Kártyáztunk, meg iszogattunk. Persze egyikünknek sincs pénze, ezért a tétek apró szögek vagy kavicsok szoktak lenni. Délután három körül elköszöntünk, és visszamentem ebédet főzni, krumplifőzeléket, mert csak az volt otthon. Danny húzta a száját, mikor négy körül megérkezett, de mivel majd’ éhen halt, nagy nehezen, befogott orral megette.

Éjfél is elmúlhatott már. Egyedül ültem az asztalnál, és aggódva piszkálgattam a megmaradt ételt. Hannah még nem ért haza. „Hol lehet?” – morfondíroztam – „Szólt volna, ha bent alszik, vagy átment az anyjához? Miért nem üzent?” Millió egy kérdés kavargott a fejemben, egyre sem tudtam a választ. Életem leghosszabb éjszakája volt. Nem ettem, nem ittam, csak bámulta ki az ablakon, a holdfényes éjszakába, várva az ismerős ajtónyikorgást.
– Héj, John, hallottad? – lépett be valaki hajnalban a lakásba.
Megfordultam. Larry, tudhattam volna…Csak ő ront be ilyen pofátlanul másokhoz.
– A bányában, felrobbant a gőzgép… Anthony meg David is ott volt, meg… Hannah… ő éppen…nos…hát, nagyon sajnálom…
– Hogy érted, hogy sajnálod?
Kezem ökölbe szorult, körmeim belevájtam a tenyerembe, majdnem felüvöltöttem fájdalmamban, de ajkamba haraptam, és vártam… Vártam Larry válaszát. Bármelyik pillanatban hozzá tudtam volna vágni a tányér maradékot. Egy mozdulat, annyi sem. Ott állt mögöttem ez a nagydarab állat, éppen mellkason találnám, hátra tántorodna, megbotlana a küszöbben, és elvágódna, mint egy kétajtós szekrény. Nekem nem hiányozna, és szerintem másnak sem. Már jó pár hónapja nem fizette vissza a kölcsönadott pénzt, veri a feleségét, a lányát Hollandiába küldte dolgozni, mert nem vette semmi hasznát. A saját gyermekét! Én sosem lennék ilyesmire képes… Fenyegetően felálltam, megfogtam a lábost, és villámló tekintettel ennyit kérdeztem:
– Nem válaszolsz?
– Figyelj John, Hannah, meghalt, tudom mit érzel… Az én anyám is, amikor…
Habozás nélkül eldobtam a tányért, nekicsapódott az ajtónak, és ezer darabra törött. A nagymama hagyatékának utolsó darabját is tönkre tettem. Pedig, hogy őrizgette ezt Hannah, miután a kis teáscsészéket leejtettem költözés közben. Miután láttam, hogy a tányér „halála” hiába való volt, Larry él és virul, és egy percre sem fogja be a pofáját, felkaptam az első dolgot, ami a kezembe került, és azzal céloztam meg. A kés a füle mellett zúgott el, szinte éreztem, ahogy a penge a borostás arcához ér, majd az ajtófélfába csapódik. A férfi káromkodott.
– John! Nyugodj le! – elindult felém, ostoba munkás. Mégis mit hitt? Megijedek tőle? Meghívom egy kávéra, és megvitatjuk, hogy’ halt meg a feleségem?! Nem hagytam abba, sorra hajigáltam felé a legkülönfélébb tárgyakat, azonban egyik sem tudta megállítani. Egyre közeledett felém, kinyújtott kezekkel, rendíthetetlen elszántággal. Végső elkeseredésemben az asztalt akartam felemelni, azonban még mielőtt ezt megtehettem volna, megfogta a karom, és a sarokba lökött. Két kézzel kapaszkodtam a biztonságot nyújtó falba. Lábaim remegtek, zihálva vettem a levegőt, kitágult szemekkel bámultam a felforgatott szobát.
– Héj, semmi baj, semmi baj… – lépett mellém Larry.
Vérzett a keze, valószínűleg eltalálhattam valami éles eszközzel, vállán hatalmas lila folt virított, jobb szeme teljesen bedagadt, és még sántított is egy picit. Nagyon elszégyelltem magam, annyira gyerekesen viselkedtem, legszívesebben eltűntem volna a hajnali ködben, mint egykor, tizennyolc évesen.
– Na, gyere ide…Minden rendben lesz – ölelt át Larry.
Máskor biztos eltoltam volna magamtól, de most úgy éreztem szükségem van a támogatásra. Egy kis megértésre és szeretetre vágytam, semmi másra, valakire, aki némán ül velem szemben, és csak végig hallgat. Nem szól közbe, nem mond megjegyzést, és nem kezd saját történeteket mesélni, nem tanácsol semmit, nem sajnál, és nem is örül a sikereimnek. Közönyösen bólogat, néha elnyom egy-egy ásítást, ránéz az órára, majd ismét rám koncentrál, de egy szavamat sem érti meg. Pár nap múlva nem emlékszik semmire, se rám, se az élettörténetemre.
A temetés gyönyörű volt. A szakszervezet igazán kitett magáért. Danny ünnepélyesen állt a sír előtt, a szertartás alatt egyetlen mondat sem hagyta el az ajkát. Az imákat sem mondta, így fejezte ki tiltakozását a nagy felhajtás ellen. Az első emelet összes lakója megjelent, Larry a feleségével, David a fiával, Anthony ugyancsak hozta az egész családját, még a zsörtölődős nagynénje is ott zokogott a vállamon. A halotti tor után kettesben maradtam Dannyvel. Sokáig egyikünk sem szólt, csak ültünk egymással szemben, apa és fia. Nem tudtam mit mondjak, minden olyan bonyolultnak és zavarosnak tűnt akkor. Az egyetlen dolog, aminek értelme van, az a csönd. A céltalan magyarázkodás, a haszontalan beszéd, a hasztalan kioktatás, a végeláthatatlan szónoklatok mind-mind elvesznek, és ami marad, egy mozdulat, egy érintés, egy illat, egy csók, egy mosoly.
Danny elvégezte az iskolát, és még egy éves egyetemi oktatáson is részt vett, mielőtt kiköltözött Amerikába egy gyönyörű, fiatal lánnyal. Sokáig integettem a hajójuk után. Egyedül maradtam. Igaz, Larry gyakran átjött, akinek a lánya időközben hazatért, Hollandiában hozzáment egy tulipánoshoz, akivel boldog házasságban él, már jó pár éve.
Az utóbbi időben gyakran elgondolkodom, hogy vajon boldog életem volt-e. Hiába, egyre közelít felém a gőzmozdonyon a Halál. Ki tudja, lehet a következő megállója az én lakásom lesz. Dolgozhattam volna keményebben, mondhattam volna Hannahnak gyakrabban, hogy: „Szeretlek”, adhattam volna Emmanak több pénzt, jobban is megtanulhattam volna a színdarab szövegét… De ha majd megkérdezi tőlem a Halál, hogy, ha tehetném megváltoztatnék-e valamit az életemben, rávágnám, hogy igen… Előbb megenném a maradék krumplifőzeléket, és csak utána vágnám az egészet Larry fejéhez…

“Sztrájk” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Olvasmányos, szomorú, szép írás volt, ami a zsűri tetszését is elnyerte. Gratulálok a díjazáshoz. További alkotó kedvet kívánok!

    Szeretettel: Rita🌷

  2. Végre találtam itt a pályázatok között olyan írást, ami szóra is érdemes.
    A tragédia bekövetkezte előtt betekintést nyerhetünk a főszereplő személyiségébe, életébe. Addigi életét és helyzeteit úgy vette tudomásul, mint a felesége halálát, a fia külföldre utazását, első szerelmének prostitúcióját. Csak simán, tudomásul vesz. Mintha meg sem érintené ezen az utazáson, amit életnek hívunk, meg sem érintené őt semmilyen változás, vagy esemény, ami befolyásolhatja az útját. Igen, már csak a halál-gőzös az, ami megtalálja, de hát nem is akar mást…
    Tetszett a stílus, a szóhasználat és maga a történet is adott gondolkodni valót. Gratulálok!

Szólj hozzá!