Szökés

Eltévedtem. Kétségbeesetten álltam a kis ösvényen, az összegyűrt térkép majdnem kiesett remegő kezemből. Kitágult pupillákkal bámultam a fák kérgét, hátha megpillantok rajtuk valamilyen jelzést. Hiába…Legszívesebben felsikoltottam volna, de a félelem hideg tenyerét számra tapasztotta, és nem eresztett el. Hirtelen minden nagyon vészjóslóvá és kegyetlenné vált előttem. A levelek zörgése, a hangyák menetelése a fűben, a mókus halk rágcsálása…A mély csönd rátelepedett a mellkasomra, mint moha a kőre, kiszívta belőlem a maradék reményt is, hogy valaha kijutok innen…Úgy éreztem, valaki figyel a bokrok közül. A zöld szempár rám szegezte titokzatos tekintetét és csak várt mikor esek már össze. Az erdő szelleme türelmesen fütyült a széllel egy régi dalt, egy eltévedt túrázóról, aki elveszett saját gondolataiban és végül a fakopáncs szavára hallgatva felkötötte magát. Csókot váltott a csonttollú. Megnyílt fejem fölött a sötét lombkorona. Elvakított a beömlő félhomály. Kezembe temettem könnytől vizes arcom. Azt hittem a tudatlanság megvéd…de az átlátszó maszkot a magány kíméletlenül lemosta. Menekültem saját magam elől, de megbotlottam egy tölgyfa gyökerében, és most a lábaim előtt heverek, mocskosan, szakadt ruhában, félpár cipőben, vért köhögök és ősi kelta nyelven átkozom a világot, a hazámat, mindenkit, aki elhagyott, mindenkit, aki mellettem maradt, de legfőképpen a romlott lelkiismeretemet, ami éjjelente aludni hagy és hiába könyörgök neki nem gyötör, nem kínoz és nem hajszol halálba. Lassan a hátamra fordultam, az erdő szelleme hajolt fölém. Nem segített fel, mintha nem is engem nézne, hanem az apró gyöngyvirágok fehér szenvedését hallgatná, akikre rátapostam. Hát így állunk?! Mindenki megvet… Felpofoztam az árnyat, aki halványan elmosolyodott. Ehhez az állatias vadsághoz szokott. Halkan dúdolta irtózatos énekét az erdőnek. Féltem, mégsem futottam el… Egyszer már elszöktem magam elől, most nem fogok…
Maradnom kell… Maradok.

Eltévedtem. Meg sem lepődtem. Magabiztosan vágtam zsebre a térképet. Innentől kezdve nem egy darab papír fog vezetni, a magam ura leszek. A saját megérzésemre fogok hallgatni, nincs szükségem semmire és senkire, aki megmondja nekem melyik a helyes irány. Mélyen magamba szívtam az erdő zöld sóhaját. Még sosem éreztem magam szabadabbnak. Végre nem kell menekülnöm…A lombkoronán beszűrődő mézszínű fénysugarak aranyra festették a fák kérgeit, a csonttollú lágy énekét és a bokrok halk suttogását. Éreztem, ahogy mindenhol lüktet az élet. A gyöngyvirág fehér sóhaja erőt és bátorságot adott, óvatosan lépdeltem a bokáig érő selymes fűben, nehogy akár véletlenül is rátapossak egy cipekedő hangyára. Úgy éreztem, én uraltam az erdőt, egyes egyedül. Nem valami felsőbb akarat irányította tetteim, hanem én. „Ki más?”- fütyülte a szél és nem tudtam neki válaszolni. Nem akartam megfejteni az ágak titkát, és a sejtelmes félhomály hívogató szava is hidegen hagyott. A gondolataim fennakadtak egy-egy pókháló vékony szálán, és vidáman hintáztak rajta tovább, mintha mi sem történt volna. Lassan mindegyiket magam mögött hagytam, hátra se fordultam, hogy leellenőrizzem épségben megúszták-e ezt a kis kalandot. Üres, de felemelt fejjel mentem tovább, megkönnyebbülve mosolyogtam, mint akinek már nincs vesztenivalója, és bármit megtehet, amit csak akar. Én már keresztül mentem sok szörnyűségen, mégis kitartottam. Eljöttem ide, megkeresni önmagam, lehet nem találok semmit…ez kicsit megijesztett, mégsem fordultam vissza. Ha nem járok sikerrel, még mindig felgyújthatom ezt a „csöndszigetet”… Ekkor mintha valami felhördült volna. A mélyről felszakadt morgás hallatán minden izmom összerándult.
– De nem fogom! – kiabáltam eltökélten.
Akkor sem, ha végül teljesen egyedül maradok…
Halkan dúdolt valaki egy régi dalt, egy vándorról, aki azért jött ebbe az erdőbe, hogy véget vessen az életének, de megmentette egy ősi kelta varázslat csókja. Valaki figyelt engem a bokrok közül. Lassan, odamentem hozzá… Féltérdre ereszkedtem, és a zöld szempárban megláttam az elveszett csöndet.

Szólj hozzá!