Mondd, mi a félelmed?

1.
A nevem Szovinszky Flóra, 18 éves vagyok, nemsokára kezdődik az utolsó évem. Éppen kint ültem a kertben, és rajzolgattam az egyik füzetemben, mikor rám írt a legjobb barátnőm, hogy lenne e kedvem elmenni kirándulni. Kicsit dilemmáztam, végül rábólintottam. Rettenetesen unatkoztam itthon, mivel a húgom táborban volt, a szüleim pedig dolgoztak. Kis idő múlva, találkoztunk is. Iza, Alex, Hunor, és én. Elmentünk az egyik étterembe, és ott beszéltük meg az egész kirándulást. Közben kiderült, hogy ez az egész Hunor ötlete. Igazából, nem szoktam sokat foglalkozni Hunorral. Mindenbe beleköt, amolyan „csak nekem van igazam” stílusú.
– Na, mit is terveltél ki? – nézett Hunorra Iza.
– Ja, igen – mosolygott. – Mit szólnátok, ha elmennénk egy kísértet járta házba?
Egy időre mindenki lefagyott, végül Alex törte meg nevetve a csendet.
– Ez kitaláció, és te hiszel benne, komolyan?
– Igen – húzta ki magát a fiú.
– Szerintem is baromság – forgatta szemeit Iza. – Valamelyik hülye belekezdett ilyen mesébe, és sorba hiszik el az emberek.
– Hát akkor én bebizonyítom, hogy igen is, létezik! Induljunk el ma.
– Ez biztosan jó ötlet? – néztem körbe.
– Flóra, ez a gyerek baromkodik. Elmegyünk egy régi házba, ott leszünk öt percet, aztán cső – legyintett Alex.
– Akkor ma délután négy órakor, itt? – kérdezte Hunor.
– Legyen – bólintott Iza.
Háromnegyed négykor már az étteremnél voltunk. Iza idegesen babrálta a táskáján lévő kulcstartót, Alex mosolyogva pörgette valamelyik közösségi oldalt, én pedig bambultam a semmibe.
– Mindenki megvan? – nézett körbe magabiztos mosollyal Hunor. A tekintetéből éreztem, hogy valamit tervez, vagy már éppenséggel ki is tervelte, de nem voltam benne teljesen biztos.
– Megvagyunk – felelte feszülten Iza.
– Csak nem ideges vagy? – nevette el magát a fiú, de Iza helyett, én válaszoltam.
– Te meg csak nem titkolsz valamit, hogy ennyire boldog vagy?
Nyilván erre a kérdésre, és a vele járó gúnyos mosolyra nem számított, de mégis valahogy kimagyarázta magát.
– Mit titkolnék? – tárta szét karjait, és vele együtt felvonta szemöldökeit.
– Oké, akkor vegyük úgy, hogy nem szóltam – nevettem kínosan, miközben beültünk az autóba.
Hunor elővett egy Milka tábla csokit, és hátra fordult hozzánk.
– Kértek? Vagy inkább valami stressz oldó kéne? – nézett Izára.
– Inkább kussolj – grimaszolt a lány. – Azzal sokat segítesz.
Az út izgalmakkal teli volt, kivéve Hunornak. Ő végig magabiztos mosollyal ült az anyósülésen, néha lecsekkolta magát a tükörben, aztán újra mosolyogva nézett előre. Alex szorította a kormányt, de annyira, hogy az ujjai már teljesen elfehéredtek, és az ő arcáról is le lehetett olvasni egy minimális félelmet. Iza és én végül egymásra nézve remegtünk. Aztán megérkeztünk a „horror házhoz”, amit teljesen ellepett a pókháló, és más dolgok.
– Oké, menjünk be. Nálam a kulcs! – futott előre Hunor, mi pedig követtük. Miután beértünk a házba, egy mély hangot hallottunk.
– Üdvözöllek titeket a házamban!
– Jézusom, ez honnan jön? – világított mindenfele telefonjával Alex.
– Nemtom, de jó, nem? – nevetett Hunor.
– Nagyon jó, tényleg – ráztam mérgesen a fejem.
– Mindenki sorolja fel a félelmeit! – szólt ismét a mély hang.
– Jó, ki kezdi? – nézett körbe Alex, de nem kapott választ.
– Ne mond meg! – suttogta Iza. – Ez rossz lesz.
– Meg kell mondani! – parancsolta a mély hang.
– Én nem mondom meg! – kiabálta a lány.
Ekkor leesett az egyik kép a falról, és az üvegrésze apró darabokra hullt.
– Oké, nekem a kórház, az orvosok, meg minden ilyen – mondta Alex.
– Nekem a bezártság – felelte Hunor.
– Nekem a pókok – nézett körbe Iza. – Na, és neked, Flóra?
– Én a bohócoktól irtózom – futott át rajtam a hideg, amint kimondtam.
– Sziasztok! – mondta nevetve Hunor, és kilépett az ajtón.
– Állj meg! – futottam, de az ajtó bezáródott. Ott maradtunk hárman a félelmeinkkel, na meg azzal a mély hanggal. Én éreztem, hogy az a fiú megtervezte ez az egészet.
– Ilyenkor mi van? – idegeskedett Alex.
– Fogalmam sincs – kapkodta a levegőt Iza.
– Várjatok! – vettem fel egy lapot a földről. – Ezen utasítások vannak.
– Olvasd! – kiáltották egyszerre.
– Felsoroltátok a félelmeitek, szóval ez vár rátok. Ahhoz, hogy legyőzzétek őket, tehát, hogy életben maradjatok, feladatokat kell megoldanotok. Ha okosak és gyorsak vagytok, megússzátok, ha viszont nem, elvisz titeket a félelmetek. Hajrá! – néztem a többiekre, akik döbbenten hallgatták a sorokat.
– Flóra, te vagy a suli egyik kitűnője. Benned van minden reményünk – nézett rám Alex.
– Jézusom – suttogtam.
– Gyerekek, ideje elkezdeni, mert ketyeg az óra – szólt a hang, mire valami csörömpölés hallatszott az egyik szobából.
– Alex, szerintem veled kezdi – néztem rá, majd megindultam a szoba fele, ahol egy orvos őrült módon dobálta az eszközeit.
– Ott egy cetli! – mutatott az egyik sarokba Iza, majd felvette. – Feladat. Mi az orvos neve? Nicolas, Sofia vagy Jonas? Zárójelben az van írva, hogy figyeld a naptárat.
– Oké, naptár. Hol a naptár? – kapkodtam a fejem, mire megtaláltam. – Jó, megvan!
A hetes, a nyolcas, a kilences, a tízes, és a tizenegyes számok voltak bekarikázva piros színnel.
– Ezt most miből mondjuk meg? – kérdezte Alex.
– A számokhoz talán betűk vannak? – gondolkodtam hangosan, majd rájöttem. – Jaj, megvan!
– Na, mond!
– J, mint július, O, mint október, N, mint november, A, mint augusztus, és S, mint szeptember, csak a z betű hiányzott. Szóval az orvos neve, Jonas.
Amint kimondtam, a szobába egy hirtelen fény csapott be, és eltűnt minden.
– Ezt hogy? – pislogott sűrűn Iza.
– A hónapok. Hetedik hónap, a július. A tízedik, október, és így tovább – magyaráztam.
– Jó, akkor Alex, te már fix, hogy túlélted – mondta Iza.
– Köszönöm, Flóra! – nézett rám hálásan, én pedig csak mosolyogva bólintottam egyet.
– Azt hiszem, én jövök – nyelt egy nagyot Iza, mire kis neszeket hallottunk mindenhonnan. A földön apró pókok mentek összevissza.
– Ott a cetli! – mutattam a falra, aztán levettem. – Ezen rajz is van.
– Na, mi az? – türelmetlenkedett Alex, én pedig olvasni kezdtem.
– Maja éppen új, pink színű autójával ment a helyi ékszerboltba. Leparkolt, majd amikor kiszállt, egy motoros még menet közben elvette tőle a táskáját. A nő hívta a rendőröket, de ők tudták, hogy hazudik. Miért?
Mind a hárman gondolkodásba kezdtünk.
– Talán mert maga a nő egy bűnöző, és régóta ismerik a rendőrök? – gondolkodott Alex, de a pókok csak egyre többen lettek, ami azt jelentette, nem sikerült megoldani a feladatot.
– Megvan! Figyeljétek! – kiáltott fel Iza.
– Na? – kérdeztük egyszerre.
– Az autó jobb kormányos, és pont olyan helyen parkolt, ahol egyből a járdára lép ki. A motoros pedig az úton közlekedik – mutatta ujjaival.
A pókok eltűntek, tehát Iza megoldotta a feladatot.
– Ügyes vagy – mosolyogtam rá, majd hirtelen az a maradék fény is eltűnt egy pillanatra, ami volt. Az egész helyiség egy cirkusszá változott, valamint egy bohóc állt mögöttünk, és egy zenedobozt tartott kezeiben. Én következtem.
– Gyertek játszani – hajtotta mosolyogva oldalra fejét, miközben mosolygott.
– Jézusom, ettől én is félek – ismerte be Alex.
– Oké, mit szeretnél játszani? – tettem felé egy lépést remegve.
– Mondjuk ezt – ültetett le egy székre, majd odaragasztott. – Tökéletes közönség!
– Iza, Alex! Cetli? – kiabáltam.
– Nincs cetli. Vagy várj! – mondta Iza, majd levette a pulcsimról.
– Az mióta volt ott? – kérdeztem.
– Nem tudom – rázta fejét. – Mondd ki, azt az egyetlen mondatot!
– Mi van? – értetlenkedtem.
– Ennyi a feladat.
– Oh, azt hiszem, tudom mi az – bólintottam, mire a bohóc elém állt.
– Úgy se mered kimondani – nevetett.
– De ki merem mondani – szegtem fel az állam, mire lefagyott a mosoly arcáról.
– Akkor, gyerünk, mondd!
– N-nem fél-félek már t-tőled – dadogtam, majd lehunytam a szemeim, vettem egy nagy levegőt, és dadogás nélkül kimondtam. – Nem félek már tőled!
Erre a mondatra az egész ház visszaállt, mi pedig kifutottunk. Visszafutottunk az erdő szélére, és ugyan még mindig sokkosan, de megöleltük egymást olyan szorosan, amennyire csak tudtuk. Ez az egész próbára tette a barátságunk, ami csak még szorosabb lett.
– Köszönöm nektek a segítséget! – szipogott Alex.
– Ugyan – mondtuk egyszerre sírva Izával.
Szerencsére jól végződött. Megtanultuk ebből, hogy legközelebb olyan helyre megyünk, amit ismerünk, illetve olyannal, akiben teljesen megbízunk. Ja, és nem utolsó sorban, ami nem paranormális…