Lágy eső

Összes megtekintés: 58 

Erről szól az élet: szobák sorozatáról,
és az ezen szobákban rekedt emberek határozzák meg leginkább az életünket.

Doktor House c. film

A nyitott ablaknál álltam és a buszmegálló melletti teret néztem. A hatalmas fára, már csak egy-egy csonk emlékeztetett, és a faforgács, amit lassan elhord majd az őszi szél. A fa pedig, a gyermekkoromra, a Duna-partra, ahol hosszú évekig a nyarakat töltöttem, ahol szintén állt egy, az ittenihez megszólalásig hasonlító fa. Sokszor nekiveselkedtem, hogy megírom az akkori élményeimet, és megéneklem azt a fát, amit azóta szintén a földdel tettek egyenlővé egy modernációs építkezésre hivatkozva. Vagy nem is tudom miért. Nem tudom kinek a szemét és a kilátását bántotta. Emlékeim között merengve, megjelent előttem egy kép, amit ha több tehetséggel áldott volna meg a teremtőm, talán rögtön vászonra is viszek. Az öreg hölggyel, akit az apai nagymamámról mintáztam volna, a kerti székkel, ölében egy könyvvel. Előtte a kötélen ugráló kislánnyal. És bár ha a festőtudományom meg is lett volna, ennek az idilli és kedves kép megfestéséhez, azzal talán én is bajban lettem volna, hogy hogy adok formát a lány, valószerűtlen karcsú és törékeny mozdulatainak. Emlékeztem a kis kabinokra, a stégekre, a csónakházra, a hajókra, a homokos partra és a mindig kék égre. A szürke égre pillantottam. Tudtam, éreztem, hogy eső lesz. Így volt ez az esete döntő többségében, ha apával útra keltünk. Legyen szó kis vagy nagy bevásárlásról, vagy egy-egy kutyasétáltatásról. Lehetett akármilyen derűs is az ég, ahogy kitettük a lábunk a lakásból és a házból, biztos, hogy az út közepén utolért az eső. Most bevásárlás és kutyasétáltatás helyett, ünnepi uzsonnáról volt szól. Az elsőről, anya nélkül.
Hogy miért érezte fontosnak apám, hogy elmenjünk, ahogy ő fogalmazott, ha törik, ha szakad, és mert, hogy ez a kutyakötelességünk, azt nem tudtam. Ellentmondani nem akartam neki, és tudtam, hogy hiába is magyaráznék meg neki bármit is. Ahogy most, az üres lakásban, megpróbálom rekonstruálni az akkori történteket, mert, hogy egy folyóirat főszerkesztője, egy karácsonyra készülő különszámba, minden szín alatt, le szeretne közölni tőlem egy novellát. Tőlem, aki nem is tudom, hogy mikor írtam utoljára ebben a formában. A szerkesztő gyermekkori barátom volt, és tudtam, hogy ez a szám lesz a folyóirat utolsója, és hogy a barátom utána nyugdíjba vonul majd. Így nem tehettem meg, hogy nemet mondok, hogy áltatom, hogy nem teszek meg minden tőlem telhetőt. Tehát, ahogy most az üres lakásban megpróbálok kisajtolni magamból egy valamirevaló történetet a gyermekkoromról és a közelmúltból, a fülembe csengenek az otthonos zörejek a hátam mögött. A kinyíló és becsukódó ajtók hangja, apám katonás lábdobogása, ahogy nekikészülődik. Ahogy megfürdik, és borotválkozik, ahogy kávét főz és cigarettára gyújt. Kávét főz. Ez így nem is igaz, mert akkora mér csak az instantot itta. Azt mondta, hogy azt jobban szereti. Pedig tudtam, hogy ez nem igaz.
Magam előtt láttam, ahogy a rokonok, akik közül többeket évek vagy évtizedek óta nem láttunk, milyen képet vágnak majd, hogy egy-egy szó kíséretében, vagy csak némán, sajnálkozó tekintettel, hogyan néznek majd az apám szemébe, szorongatva csak a kezét. Én jobbnak láttam, ha nem zavarom meg, így visszahúzódtam a cellaszerű kis szobámba, és az íróasztalom fiókjába őrizgetett képeket kezdtem nézegetni a díványon. Apa és anya állt rajtuk, egy esernyő alatt összebújva.
A kép nem tudom pontosan mikor készülhetett, csak azt, hogy Bristolban. Ahová az óta is sokszor elvágyok, de ahová mindmáig nem sikerült eljutnom, pedig lassan a negyedik ikszet is betöltöm.
Tudtam, hogy apám a háta közepére sem kívánja az egész összejövetelt, az összesereglett rokonokat, hogy legszívesebben ki sem tenné a lábát a házból. Együtt néznénk valami jó kis régi filmet, amit bár kismilliószor láttunk, de mégis. Egy lavór, forró vízben áztatná a lábát, hideg sört kortyolna üvegből, vagy valami kínai levest enne, műanyag pohárból. Világéletében utálta az ilyen pofaviziteket, legyen szó húsvétról vagy karácsonyról. Minél előbb túl akart lenni rajtuk, és minél előbb kibújni az ünneplő öltözékéből, amiben mindig úgy feszengett, hogy sokszor csak elmosolyodni tudtam rajta. Ahogy mondta, ilyen alkalmakkor nem tud az ember elég későn menni. Most is magam előtt látom a fáradt és beletörődő mosolyát, a mozdulatát, ahogy a két ujja között a cigarettát tartotta.
Hirtelen nyílt a szobám ajtaja. A képet időm sem volt a fiókba visszatenni. Láttam, hogy apám észrevette, és hogy nem sok választja el tőle, hogy elpityeredjen, ami nem volt a szokása. Talán három alkalomra emlékezem, amikor engedett a könnyeinek. Az apja halálhíre volt az egyik, a kedvenc kutyája eltemetése a másik, és nem utolsó sorban, egy film vége. Talán a Profi.
Furcsa volt megborotválkozva látni, de a szeme alatt a karikák a fürdéstől és a kávétól sem lettek világosabbak. Az arcát talán elhagyatottnak és magányosnak írhatnám le. Ijedt csodálkozással nézett rám, nem is értve, hogy miért ülök, és hogy miért nem azt csinálom, ami a dolgom lenne. A nyakkendőmet nézte, mondván hogy azonnal vegyek elő egy másikat, mert ezzel csak nem akarok emberek előtt mutatkozni. Megtettem, amit kért, hosszan szöszmötölve és szenvedve a nyakkendő csomóval, aminek a megkötését az anyám többször is megmutatta, de az istenért sem sikerült egy alkalommal sem tökéletesre. A szekrényből az esernyőt is kivettem, az ágyra tettem, majd felvettem és visszatettem a szekrénybe, mert amúgy sem szerettem, meg amúgy sem készültünk messzire. Az ablakhoz léptem, Angliába, Bristolba képzelve magam, az apám helyében, ahogy csak áll és bámul kifelé. Valahová. Valaki után. Az esőszagot most is itt érzem az orromban, amit a szél hozott.
Mondtam, hogy felőlem indulhatunk, én a részemről kész vagyok. Apám krákogott egy nagyot, kiürítette a cigarettás tálat, a mosogatóba tette a kávéspoharat, majd mellém lépett, hogy együtt nézzük az üres udvart, és hallgassuk, hogy az október végi szél a megmaradt fák leveleit borzolja. Ha költő lennék, talán haragosan sötétnek és tömörnek írnám le a felhőket, amik azon a napon megülték a Csepeli eget. Szemközt becsukódott egy ablak. Talán a szél csapta be. Halottam, ahogy valaki végigfut az utcán. Apa megfordult, miután többször is akkurátusan ellenőrizte, hogy mindent elzárt, és bezárt. Pedig soha nem volt az a rendszerető ember. Már a hamutál kiürítését, és a kávéspohár a mosogató tételét sem értettem és tudtam hová tenni. Megváltozott. Kicsit idegennek is tűnt a szemembe, ahogy az egész világ.
Védtelennek és kisebbnek láttam az arcát, mint általában. Elfért volna a tenyerembe. Ahogy az övébe is elfért az a kölyök-kutya, amivel egy házassági évfordulójukra állított be. Anyám persze kézzel és lábbal tiltakozott, hogy neki nem, neki nem kell kutya, és hogy vigye innen, hogy aztán majd másfél évtizedig a szeme fénye és a szíve csücske legyen, és akit végül az apám temetett el, egy kukoricaföldön, mérgében és haragjában, a vaslapátot is elhajítva.

Az arcunk szinte érintette egymást. Aztán apám elhúzta a függönyt, és indulásra szólított. A kapuban egy sovány, vörös arcú, kopasz férfi állt, akit soha nem láttam még előtte.

A kezét zsebre dugva állt, a szájából pipa lógott. Az eget nézte. Lassan itt az eső, mondta apámnak, majd a kabátja zsebéből egy bőrsapkát vett elő, hogy a fejére igazítsa. Apám mintha igazat adott volna az idegennek, bólintott, mondván hogy jó lesz, ha kilépünk.

A vörös arcú, aki az útitársunk lett, nem nyerte el a tetszésemet, és nem is tudtam, hogy kicsoda, és hogy miért tart velünk. Szinte idegesítő volt, ahogy sietett, mint aki képtelen egy percre is megállni. A vállait előredobta, úgy igyekezett előttünk, egyre csak sürgetve.

Hol a sárga esőköpenyét igazgatta, hol meg az ég felé hunyorgott. Nem tudtam sokáig nézni. Többször is el kellett kapnom róla a tekintetet, és elfordítanom a fejem. Nem értettem, hogy mire, vagy kire haragszik, hogy miért fújtat úgy, mint egy kiszuperált gőzmozdony. Az apám, kopogó és szapora lépéseit sem bírtam sokáig hallgatni. Idegen volt számomra a fényesre pucolt ünnepi cipője, ami még csak nem is az övé volt. A házban a pecás Józsitól kapta, ahogy ő hívta, akivel még szóba állt, és akivel még le is kezelt, és akit még az igaz barátjának mondhatott.

Megpróbáltam a legutóbbi film vagy könyvélményemre gondolni, de nem tudtam nem hallani a kopogást, ami lassan feszíteni kezdte a fejemet. Talán akkor fájdult meg először a fejem. Közben, fogalmam sem volt, hogy honnan, egy fekete rongylabda gurult a lábam elé, kicsit csámpásan és szánalmasabba. Rögtön feléledt bennem az ösztön, és rögtön Roberto Baggiónak képzelve magam, tettem fele két lépést, aztán az üres telek felé rúgtam, a játékukat követelő gyerekek közé, akik mintha nem is valóságosak lettek volna, csak a képzeletem szüleménye, mintha tussal rajzolták volna az elborult ég alá őket. Sem előtte, sem utána nem láttam egyiküket sem. A labdát pontosan és szépen, visszaadtam nekik, amire hárman is ugrottak, aztán már egy kis hátranyalt hajú fiú loholt vele, akár egy kedves kölyökkutya. A lecsúszott harisnyája csak úgy röpdösött a duci lába körül.

Apám a nevem mondta, ami nem volt szokása. Először azt hittem, nem is nekem szól. Szemrehányás és rosszallás volt a hangjában. Nem értette, hogy miért kellett nekem bohócot csinálnom magamból, hogy ünneplőbe itt játszadozom, hogy mi a fene érdekes van abban, hogy pár suhanc egy rongylabdát kerget, ahelyett hogy iskolában lennének, vagy az anyjuknak segítenének otthon. Különben sem értünk rá, mert már így is késésben voltunk. Furcsa, de anyával mindez más volt. Ő sokáig, órákig el tudta nézni az ilyen játékot. Az első labdát is ő vette nekem, és ő volt aki, az első meccsre is elvitt. Mit meccsre? A meccsek meccsére, az ősrangadóra, a Fradi-Újpestre, az újjáépült Üllői-úti szentélybe. Máig nem tudom, hogy honnan, kitől, milyen áron szerzett két jegyet is, amikor elviekben már mindet elkapkodták, és amikor a jegyüzérek olyan csillagászati árat kértek egy-egy tikettért, hogy azt talán még a házunk legtehetősebbje, a cigány suszter sem engedhette volna meg magának, nem hogy a három, égetnivaló gyerekének.

Sokszor meg-megálltunk egy-egy ilyen üres teleknél, utoljára talán a munkahelye közelében, hogy együtt biztassuk a gyerekeket. Azóta a tér sincs, és anyám munkahelye sem, az óvoda, aminek a helyén, garázst építettek, vagy talán valami autóalkatrész áruházat.

Aztán megint az apám lépéseit kellett hallgatnom, ahogy el hallt a hátam mögött a gyerekzsivaj. Az arcomba szél vágott, a szemem megtelt porral. Egyszerre éreztem magam náthásnak és könnyesnek. A könnyeken át, repülni láttam apámat.
Ahogy a Garas repült abban a futballos filmben, aminek most nem akar az eszembe jutni a címe. Ha végzek ezzel a novellával, talán utána nézek, persze ha nem felejtem el.

Az út hátralévő részében, hol az orromat fújtam, hol a szemem törölgettem a vászonzsebkendővel. A szemüvegemet, amit mg szoknom kellett, többször is megtisztítottam. Ahogy újra felvettem, egy fiatal lányt láttam az egyik balkonon. Egy gyermekkori szerelmemet juttatta az eszembe. Talán az elsőt, és az igazit. Akibe még a Práterben estem bele, pedig csak egyszer láttam, akkor is egy tojás-fehér Lada hátsó ablakában. A lány, félig lehunyt szemmel nevetett.

Vihar lesz, szaladt ki a számon, mire apám csak annyit felelt, hogy mindjárt ott leszünk. Mire, mint egy parancsszóra, az ég távolabb, beteges fénnyel világította meg az eget. Az iszapszínű folton át, fehér vonalak cikáztak. A Boráros tér felé pedig az ég sötétje egyre jobban kezdett mélyülni. Csörömpölve rohant a 159-es villamos, ami után egy ember, a kalapját elhagyva nyargalt, akiben minta magát Kosztolányi Dezsőt véltem volna felfedezni. A házak, akár csak én, és az apám, közönyösen várták a vihart, miközben beléptünk egy kapuba.

Apám az idegen felé fordította az arcát, és mosolyogni próbált. Én a lépcsőt bámultam, aztán a barna, kipárnázott ajtót. Olyan nagy volt a csönd, hogy azt hittem, nem hogy a lásban, de az egész házban sem lakik senki. Az ajtó számára most is jól emlékezem. 1408. Ami szinte csigalassúsággal nyílt ki, vagy inkább tárult felé előttünk, mint valami kripta, mire valaki fél karral átölelte a vállam. A bajusz szúrta az arcom. Apám hangját hallottam, hogy minden rendben volt, és hogy még sikerült a vihar előtt befutnunk. Egy rozsdabarna ruhás nő vonult át a sötét tónusú szobán. Ahogy meglátott, megállt, háta mögött a balkon nyitott ajtajával. A szél közben meglebbentette és emelte a nagy, fehér függönyt. A szobában körül, a szekrények homályos tejüvegén úgy úszkáltak az eltorzult arcok, mint egy különös, horrorisztikus akváriumban. Egy vékony nő emelkedett fel az egyik sarokból. Csibe néniként mutatkozott be, hogy aztán úgy süllyedjen vissza a homályba és a sarokba, ahogy fölemelkedett. A rozsda ruhás nő az apámat szólította, mondván hogy milyen különös a levegő így vihar előtt, majd egy kivédhetetlen csókot ejtett apám arcára. Az asztalon hidegen csillogó üvegtál, mellette fegyelmezetten álló székek. Én csak egyet láttam. A súlyos, fehér széket az asztalfőn. Anya szokott benne ülni. És akkor? Néztem csak a széket, az egyetlen egyet, amihez valami közöm lehetett abban a lakásban és szobában.

Egy kedves, lányarc közben hozzám beszélt, de csak foszlányokat értettem abból, amit beszél. Valami bicikliről, arról hogy ő mennyire, és hogy mindig úgy várta a nyarakat, és hogy mind közül a közös táncest, hogy még meg is verekedtem érte. Nem igent tudtam és akartam figyelni rá. az üres széket néztem az asztalfőn. Mellettem az apám, mindenkin a régi helyén csak éppen az a szék… Reméltem, hogy senki se ül bele. Valaki közben tiltakozott, hogy nehogy becsukják az ablakot, hiszen remek a levegő.

Valaki megérintette a karom. A lány csodálkozó arcát láttam. Talán Barbi volt a neve. Nem értette, hogy mi van velem, hogy harmadszorra kérdezi, hogy adhat-e a süteményből, amit a nagymamája, direkt az én kedvemért csinált. A lány most meg valami teniszversenyről beszélt, amit volt szerencséje megnyerni, és méghozzá Dániában, mert hogy most ott él, és hogy nagyon örülne, ha egyszer a tiszteletemet tenném nála, illetve náluk, hogy a nagymamája hogy meg lenne lepődve. Feltétlenül. Meg hogy majd megtanít. Köszönöm. Közben csak a kövér pasit nézem, aki az anyám helyére ült, a hármas állát simogatva, mindenről és mindenkiről elmondva a véleményét. Hülye hájfejű. Valami Szilárd.
Apám újra és újra hozzáhajol, beszél vele, és mosolyogni próbál. Hát akkor, hogy gondolod Szilárd, ezt a dolgot? Az biztos, hogy az ilyen dolgot nem szabad elhamarkodni kedves György. Apám közben figyelmesen hallgat. Közben megint kérdez valamit. Bennem közben a düh, egyre jobban viszketett csak. Az ablak felé néztem, a meg-meglebbenő függönyre. És azon túl a hajnali háztetőkre, az egyre elmélyültebb égre, amely valahogy olyan közel hozott mindent. Egy szó volt, ami visszarántott: anya neve.

A hájfejű egy csillapító mozdulattal az apám karjára teszi a kezét, akinek a lehajtott fejétől alig látszik az arca. Majd lassan, szinte észrevétlenül bólint, hol a társaság egyik, hol a másik tagjára nézve. Vajon mit akarnak anyával? És miért vág olyan kenetteljes pofát az a hájfejű hólyag? Miért hallgat úgy apa, mintha egy hibáról hallgatna: anya hibájáról? Csak álltam. Két remegő kezemmel az asztal szélét fogva. Magam sem tudtam, hogy kiáltottam, és hogy ugrottam fel. Csak azt hallottam, ahogy felborul a szék, és azt láttam, ahogy az arcok rám merednek, és azt éreztem, hogy valaki a karom fogja. Apám hajolt felém, gyalázatosan, áruló mozdulattal. A hájfejű közben megingathatatlanul állt az asztalfőn hatalmas és hatalmaskodó hústoronyként. A malacszemei összehúzódtak, a homloka kivörösödött, miközben csak hápogott. Ez nem igaz! Miért fogják a karom? Miért suttognak a fülembe? Apa előttem topogott. Az arca könnyben ázott. Kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta egy szó sem. Lehullott egy székre, a szeme elé tartott zsebkendővel. Olykor megrándult a válla, mint akit hirtelen megütöttek.

Barbi közben le akart ültetni, amit meg sem hallottam. Olyan utálat tört fel bennem, hogy ordítani tudtam volna. Apa, ahogy sírt, aztán a többiek, a hájfejűvel. Valahogy mintha más szoba lenne, más emberekkel. Aztán megint csak hallgattunk. Nem voltak szavaink. Apa eltűnt, mintha a hátak és a vállak, elzárták volna előlel. Nem tudtam, hogy meddig folytatódik és tart még ez a cirkusz, a hájfejűvel, aki nagyon jól megért, és kéri, hogy bocsássak meg, ahogy a gyermeki szeretetről beszél, a kegyeletről, hogy én igazán jó fiú vagyok, ahogy belelöki a kezét a kövér, párnás kézbe, ahogy közli, hogy semmi baj nem történt.

A kórház parkjában ülök, mellettem egy kis, fekete bibliával, és a betegekkel beszélgetek. Körülöttem harangok zúgnak. Úgy érzem, valaki a hátam mögött áll, és engem néz. Nyugodt és kitartó tekintettel. Nem fordulok meg, azért sem. Mi köze hozzám, mit törődik velem? Egy hosszú perc volt, hogy kiugrottam az ajtón, ahogy végigszaladtam a gangon, le a lépcsőn. Még mindig magamon éreztem annak a lánynak a tekintetét. A kapuban megálltam. Zuhogott az eső. November 23.-a volt. A sötéten csillogó utcára, tépett fényfoszlányok hanyatlottak. Egy perc alatt csuromvizes lettem. Átfutottam az erdősor utca másik oldalára és fölnéztem az ablakra. Apa ott maradt. Megint fölcsapott bennem a harag. Kiegyenesedtem, mintha követ akarnék az ablakra vetni. Kell, hogy apa jöjjön, hogy érezze… kell! Álltam és vártam. Az eső az arcom mosta. Mintha már nem is tartozna hozzám, a karom és a lábam úgy nehezedett el. Valaki közben futtában az arcomba nevetett. Hátraléptem.

Odafent a harmadik emeleten félrevonták a függönyt, és kinyitották a balkon ajtaját. Valaki kilépett az erkélyre. De nem apa. A lány. A Barbi. Aki úgy nézett az utcára, hallgatva, mégis mintha engem szólítana. Szinte éreztem a leheletét. Majd az ablak becsukódott és a lány eltűnt. Előbb lassan botorkálni, majd futni kezdtem. Közben zúgott és dobolt rajtam az eső. De nem bántam, nem is éreztem. Csak rohantam bele, a végtelenbenyúlóba.

Móritz Mátyás
2020. Október 23. Péntek
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!