A húgom dilemmája

Úgy gondolom ez a vírus eléggé próbára tett mindenkit. Nos azt nem igazán tudom, hogy a többi ember hogyan éli meg, de azt elmesélhetem az én családom milyen volt ebben a helyzetben. Először is kezdeném a húgom szemszögemből:
Átverve érzem magam. A karantén alatt ugyanis jobban megismertem a családom, és kiderült hogy Anyu neve nem is az hogy Anyu.🤔 Ennyi évig hazugságban éltem? Tettem fel magamnak a kérdést újra és újra. Ahogy Apu hazaért a munkából futottam is hozzá, hogy elpanaszkodjam milyen nagy tragédia ért ma. De ahelyett hogy valami nyugtatót mondott volna, hozzám vágja hogy az ő neve sem Apu. Itt már tényleg nagyon betelt nálam a pohár. Úgy éreztem mindenkin egy álarc van, egy maszk. Mondjuk ez attól is lehet hogy kötelezővé tették a maszkok viselését.🤔 Lényeg a lényeg, még mindig nem tudtam ki adni magamból hogy mi bánt, gondoltam felhívom a nagyit, hiszen nem mehetek el hozzá, de a telefon mindig kéznél van. Gondolom már nem is kell mondanom ott mi történt.😑 Hirtelen mintha egy valóságshowban lettem volna, és arra vártam mikor törik rám az ajtót és nevetnek ki, kamerával a kezükben, de nem, ez nem történt meg, ugyanis kijárási tilalom van. Figyeltem hátha Skypeon hívnak, hogy ott mondják el biztonságos távolságból hogy ez az egész egy rossz vicc, de ez sem történt meg. Nem tehettem mást, családi gyűlést hívtam össze a konyhában, természetesen megtartva a 1,5m-t. Féltem hogy bejelentik, az én nevem sem az amin születésemtől fogva szólítanak, de ez szerencsére nem így történt. Igaz nem volt teljes a gyűlés, ugyanis a nővérem épp tevékenykedett valamit a szobájában, és megkért minket hogy most ne zavarjuk. Mindenesetre megnyugtatott a tudat hogy magamban még mindig bízhatok. Nem tudom hogy tudtam volna tartani önmagamtól is azt a 1,5m-t.😧
Aztán el kezdtem gondolkodni, hogy miért van az, hogy a szülőket nem is a saját nevükön szólítják a gyerekeik, hiszen nekik lenne a legtöbb joguk hozzá. De nem, ehelyett egy teljesen más néven kell szólítani őket, és még csak nem is tájékoztatnak minket az igazi nevükről. Kár hogy egy világjárvány kellett hozzá hogy erre is fényderüljön. De ha ismét jobban belegondolok a dolgokba a vírusnak is két “arca” van. Hol Covidnak, hol Korona vírusnak hívják. Hirtelen nem is tudtam hogy tájékoztassam erről a nővéremet, hogy ő is minél előbb megtudja az igazságot.

Nővér:
Hirtelen nem értettem miért jön be azzal a húgom a szobámba hogy Anyunak és Apunak kezdjen el beszélni az igazi nevéről, de nem is igazán tudtam rá figyelni ugyanis épp online órám volt, és ő sikeresen bele beszélt, mellesleg pedig hogy is hívhatnák őket máshogy, mint Anyu és Apu. Ettől a dologtól a tanárom nem igazán tudott olyan könnyen eltekinteni mint én, és nem hibáztatom azért, amiért azt hitte valaki épp súg nekem a háttérből, pedig ez egyáltalán nem így történt. De hát ezt nyilván nem tudtam sehogy bizonyítani, ezzel a neves történettel pedig nem állhattam elő, ugyanis mikor először hallottam a testvérem szájából hirtelen én sem hittem a fülemnek. Oké hogy online tanulás van, de komolyan, hogy van erre ideje? Hogy tud ilyeneken agyalni? Nem értettem. Csak tettem fel magamban a kérdéseket, közben válaszoltam is gondolatban ezekre, és meg is feledkeztem arról hogy egy óra kellős közepén vagyok. Így is ki húztam a gyufát a tanárnőnél, erre most még el is gondolkodom egy teljesen felesleges dolgon. Biztos csak unatkozik a testvérem, és húzni akarja az agyam, na de hogy óra közben is? Hihetetlen. Mindenesetre próbáltam visszatérni, és ismét a tanárnőre figyelni, látni rajta hogy neki sem könnyű ez a helyzet, még is próbál olyan erősnek mutatkozni amilyennek csak tud. Értünk. Ezért is vagyunk mi diákok minden pedagógusnak hálásak, csak néha még magunk sem tudjuk. De a végén mind rájövünk majd, és ha utólag is, de érezni fogjuk a hálát.

Anyu:
Olyan büszke vagyok a gyermekeimre. Melegséggel tölt el, hogy egy ilyen helyzetben is helyt tudnak állni. Ahogy a “nagy” segít a “kicsinek”, s ahogy a kicsi csodálva nézi a nagy tesót, hogy ő már milyen okos, milyen jó hogy tud neki segíteni, és büszkén meséli az online osztályfőnöki órán, hogy mennyire jó hogy van neki egy ilyen okos nővére, aki mindig mindenben segíti. Igaz néha összekapnak, de ha ez nem történne meg nem is lennének igazi testvérek. Kíváncsian figyelem mikor a kicsi belép a nővére szobájába, és az én nagylányom zavarodottan próbál figyelni hol a kistesójára, hol a laptop képernyőjére, aztán int egyet a húgának hogy menjen ki, mert épp rosszkor próbált megmagyarázni egy olyan dolgot ami bizony jól felbolygatta a kicsit. Mikor ki lép a szobából én vissza is megyek a konyhába, mint aki végig csak a főzéssel foglalkozott volna, közben mégis ott maradt a mosoly az arcomon, de ez nem tűnt fel a kislányomnak, ugyanis még mindig nagyon gondolkodott.

Apu:
Be sem léptem jóformán a lakásba, a kislányom egyből letámadt. Igaz az elején kicsit elvette a figyelmem a feleségem főztjének az illata, a melegség amely el árasztotta a lakást, és el is feledtette velem hogy ma egész nap dolgoztam, fáztam, és ebéd idő óta nem igazán volt időm enni. Mindenesetre örülök hogy dolgozni még járhatok, és nincs teljes kijárási tilalom. Aztán a gondolataim el is illantak, mikor mélyebben belenéztem a kislányom ragyogó szemeibe, és a tekintetével éreztette velem hogy ő bizony egész nap várta haza az Apukáját.😊 Mikor meghallgattam gyermekes panaszait, közölnöm kellett vele hogy bizony engem sem hív mindenki Apunak, de hozzá tettem hogy ez csak azért van, mert ezt csak a számomra különleges emberek mondhatják nekem, ugyanez a helyzet az “anyával”, “mamával” és így tovább. Amint láttam, őt ez nem igazán nyugtatta meg, s tovább törte okos kis fejét. Én pedig egyre beljebb jutottam a lakásban, és le tudtam pihenni amíg nincs kész a vacsora, közben pedig örültem hogy élvezhetem a családom társaságát, még ha nem is egy szobában, de mind egy lakásban voltunk. Boldogsággal töltött el hogy biztonságban tudhatom őket. Úgy éreztem már nem is lakásunk, hanem erődünk van, amit a szeretet megtörhetetlen őrei őriznek.
Vírus ide, vagy oda, ez a család nem hullik szét soha.