Hópehelytánc – Első történet: Téli tünemény

Összes megtekintés: 96 

Óh, hogy pattogott a tűz a kályhában. Éreztem bőrömön simogató melegét, élveztem a lángok vidám táncát, melybe olyan örömmel lehet belefeledkezni. János bácsi mindig forró zsályateával várt, magának pedig forralt bort készített, jó sok szegfűszeggel, fahéjjal, narancshéjjal. Ott ültünk a kandalló előtt a kanapén, kitekintettünk a békés csendes téli hóesésbe, az erdő mozdulatlan volt, és idebenn is megállt az idő. János bácsi itt élt az erdészházban, gyönyörű fekete-cser színű szálkás szőrű tacskójával, Kópéval, távol a városi zajoktól, a nyüzsgéstől, rohanástól mentes világban, nyugdíjas erdészként.
–Hoztam újabb adag takarmányt János bácsi. Betettem hátra, a csűrbe – mondtam, miközben Kópé a lábamhoz telepedett.
–Köszönöm, fiam!- mosolygott az öregember- Remélem hoztál lucernaszénát is. Meg kukoricát, napraforgóocsút. Szorít még a tél, egész éjjel esett, és nézd! – pillantott ki az ablakon a kinti tájra – Esik folyamatosan! Lesz ebből 10-20 centi is.
János bácsi nagyot kortyolt a mahagóni vörös itókából, a forralt bor párája elhomályosította szemüvegét.
–Mióta is él itt az erdőn János bácsi? – kérdeztem, miközben haraptam egy nagyot az idős erdőmérnök saját készítésű rizskochjából – Ej, a mindenit! Nagyon finom puha ez a sütemény! A szokásosnál is jobban sikerült – dicsértem.
–Ne hízelegj Ferikém, ne hízelegj! – nevetett fel az öreg – Csak ezt az egy süteményt tudom elkészíteni, tudod jól. Még drága édesanyámtól lestem el a mikéntjét, valamikor ezer évvel ezelőtt. És hogy a kérdésedre is válaszoljak, hát körülbelül olyan régóta élek itt az erdőn is!
Bevallom, én is így éreztem. Huszonöt éve vagyok tagja a Vadásztársaságnak, de amikor munkába álltam fiatalságom hajnalán, János bácsi már akkor is fogalom volt az Erdőgazdaságnál. Ismerte a Budai – hegység, a Gerecse és a Pilis lankáit, értette a fenyvesek suttogását, a madarak trilláit, tisztában volt a vadállomány egészségi állapotával, a beteg vagy kiöregedett példányokat számon tartotta. Barátai voltak az állatok. Közéjük tartozott, mióta világ a világ.
–Van kedved sétálni egyet Ferikém? Gyönyörű az erdő télen. Megmutatnám az etetők állapotát, néhányat javítani kellene tavasszal – invitált a drága jó öreg remete, és megpiszkálta a tüzet a kandallóban, hogy a hamu csak pislákoljon, míg visszaérünk. Kópé már az ajtónál várt, izgatottan csóválta a farkát, tudva hogy járunk egyet a szabadban.

Jól felöltöztünk, János bácsi bocskort húzott, szőrmesapkát, vastag sálat, így indultunk a januári sétára a téli erdőben. Kópé boldogan szaladt a hóesésben a kijelölt ösvényen, mi pedig csendben baktattunk a nyomában. Gyönyörű volt a vidék, mint egy hógömb-be zárt világ. Az erdészház, mint egy mesebeli kunyhó, úgy bújt meg a tisztáson, vékony füstfelhőt eregetve a kéményéből. Ropogott a hó a talpunk alatt, tüdőnk megtelt a csodálatosan friss téli levegővel. Kristálytiszta oxigént lélegeztünk be, szinte hallottuk, ahogy hörgőcskéink felujjonganak. Halvány napsugár csillant fel a fák ágai közt, szikrázott a hó, mintha gyémántporral szórták volna meg a tájat.
–Látod Ferikém, már milyen vastag a hótakaró – állapította meg János bácsi séta közben.
–Látom bizony. Az állatok nem jutnak természetes táplálékhoz, úgyhogy még jó darabig gondoskodnunk kell a takarmány utánpótlásról.
Végigsétáltunk a megszokott útvonalon, megszemléltük a vadetetők állapotát, néhol már fogytán volt a szálastakarmány, János bácsi nem hiába emlegette a lucernát, a szénát, a kukoricát. Tudtuk, hogy így nappal nem találkozhatunk az állatokkal, de örömmel töltött el a tudat, hogy éjjel megjelennek majd a dámszarvasok, az őzek, a nyulak, illetve élvezettel szemezgetnek majd a fácánok, és az énekesmadarak is.
–Tudod, Ferikém, nekem ez az életem – mesélte János bácsi visszafelé menet. Szakállán megpihentek a hópihék, olyan volt, mint egy porcukorral meghintett sütemény. Orra kipirosodott, de arca tele volt élettel.
–Ez a csend és nyugalom, az erdő mindentől elzárt csodás békessége az én éltető elemem. Nem házasodtam meg, így alakult – közölte, és szipogott egyet mellé – és nem született gyerekem sem. De már nem bánom. Nekem ezek a fák a társaim, ezek az állatok lettek a gyermekeim. Minden télen figyelem őket, néha visszatérnek, meglátogatnak. Ők a családom.
Elhittem neki. Itt másképp zajlik az élet. Irigyeltem kicsit János bácsit. Nem szorították már határidők, nem bosszankodott a tömegközlekedés miatt, nem állt sorban hosszú órákig a hipermarketek pénztáránál, vagy a hivatalokban. Volt segítsége ezekre a feladatokra, így ő szabadon élvezhette ennek a természet közeli életnek minden előnyét. Miközben visszasétáltunk, elállt a havazás, olyan csend volt az erdőben hogy szinte hallani lehetett, ahogy földet érnek az utolsó hópelyhek. Kedvem lett volna hócsatázni egy jót, vagy hóembert építeni, mint gyerekkoromban. Az érintetlen szűz hó igéző szépsége kisimította a mindennapok gondjaitól kissé görcsbe rándult idegeimet, a hófehér tájba csak a tölgyfák ágainak feketesége rajzolt mintát. Megtisztult a lelkem is ebben a csodás téli erdőben János bácsi társaságában.
Visszaértünk az erdészházhoz, és az öreg erdész hirtelen magához szólította Kópét. A kutya azonnal odakuporodott a lábunkhoz.
–Odanézz fiam! – szólt János bácsi, és fejével az erdészház hátsó kerítése felé bökött. Odapillantottam, és önkéntelen mosoly terült el az arcomon.

Gyönyörű őzsuta nézett velünk farkasszemet. Nyári vörhenyesbarna bundáját szürkésbarnára cserélte, a combok hátulján lévő hófehér tükör vidám foltként kacsintott vissza ránk. Fülei kíváncsian meredeztek az égnek és bár kedvesen nyugodtan figyelt minket, pillantása elárulta, hogy bármikor futásnak ered, ha kell.
–Mintha csak megsejtette volna, hogy eleséget, friss szénát hoztál Ferikém! A te tiszteletedre érkezett ma – mondta mosolyogva János bácsi. Egy pillanatra megálltunk, hogy megcsodáljuk ezt a gyönyörű jószágot, aztán meggondolta magát, hátat fordított nekünk, és visszaügetett a fák közé.
Lassan visszasétáltunk az erdészházba. Odabenn kellemes meleg fogadott, János bácsi felszította a tüzet a kályhában. Invitált, hogy üljek még le kicsit, majszoljak el egy szelet rizskochot, de szólítottak a feladataim. Elköszöntem János bácsitól, de tudtam, hamarosan újra jövök, hogy élvezhessem még a téli erdő nyugalmát, érintetlen tisztaságát, üde levegőjét. Aztán János bácsival együtt várjuk majd az olvadást, az első hóvirágokat, és a tavasz zöldellő rügyeit, amikor megint egy új arcát mutatja majd a táj.

“Hópehelytánc – Első történet: Téli tünemény” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Köszönöm szépen Kata dicsérő szavaid, örülök hogy át tudtam adni ennek a nyugodt gyönyörű téli tájnak a szépségét…😍⛄️❄️

  2. Kedves Vicus!
    Az erdő minden évszakban varázslatosan szépséges. Csodálatosan írtál a téli erdőről, a lakóiról, János bácsiról az öreg erdészről, aki a szépséges erdő nyugodt világában élheti mindennapjait.
    Szeretettel: Kata
    🌲🌲🌲🌨🌨

  3. Kedves Vicus! Megkapó ez a történet, nagyon szépek a képeid, szinte én is felfrissültem, mikor olvastam az erdei leírást, tüdőm megtelt a hó szagával. Nekem is sokszor jut eszembe, milyen végtelen nyugalmat áraszt az ilyen táj, és rengeteg ember el sem tudná képzelni az életét ilyen helyen. (Mondjuk én nagyvárosban nem.) Olyan az írásod, és ez a világ – mint ahogyan Te is írtad -, mint egy hatalmas hógömb, csodálatos. Szeretettel olvastalak: Éva❄️❄️❄️❄️❄️

Szólj hozzá!