Hópehelytánc: Negyedik történet: Hóember

Összes megtekintés: 52 

A hetedik kerületben dolgozom. Tömegközlekedéssel és gyalog járok, sok mindent láttam már útközben. Hazafelé, az őszi szürkületben a villamos megálló felé lépkedtem, a maszk fölött próbáltam élesen látni a homályos szemüvegemen át. Bosszantó és nehéz feladat.

A járdán felfigyeltem egy élénk színfoltra. Úgy igazítottam a szemüvegem, hogy jobban megfigyelhessem mi az. Egy sárgarépa orr volt. Tovább tanulmányoztam. A látvány fogva tartott, nem engedte elfordítani a fejem. Pedig kényelmetlenül éreztem magam, ahogy éppen egy ismeretlen intim szféráját sértettem a kíváncsi szemlélődésemmel.

Az élénk színű orr egy hóemberhez tartozott, aki egy párnahuzaton mosolygott. Rájöttem, valaki ágyát néztem. A „hálószobájába” lestem be, ahogy végigmértem a dobozokból odahelyezett lepedőt is. Szíven ütött a szomorú fekhely és a vidám hóember között feszülő ellentét. A piszkos utcán a patyolat tiszta párnahuzat. Csodálkoztam, a forgalomtól koszos járdán miként tud fehér maradni, és azon is eltűnődtem, hogyan ragyoghat ki a kapualj mélységéből az a hóember-mosoly.

Később, a hévpótlón félig sötét volt, nem tudtam olvasni, így csak bámultam kifelé. Észrevettem, hogy néhány épületre már felszerelték az ünnepi díszkivilágítást, pedig az advent kezdetéig még volt idő. A zötykölődő buszon, a maszk fölött párás szemüvegemen át úgy tűnt, mintha az egyik irodaházon sárgás fénnyel világító hatalmas hópelyhek táncra perdültek volna. Akkor megint a gondolataim közé férkőzött a hóemberes párna.

Szeretem a hóembereket. Felnőtt fejjel is szoktam építeni, ha lehetőségem van rá. Számomra nem csak a vidámság, hanem a várakozás és remény megtestesítői is a fehér gombóctestek. Várjuk, hogy essen a hó, tudjunk alkotni és építeni. Majd reméljük, hogy sokáig csal mosolyt az arcokra a mókás téli hapsi.

Abban reménykedtem, hogy néhány hónap múlva, ott a párna helyén egy igazi hóember áll majd. Mert azt akartam, a sok piszkot tiszta hótakaró borítsa, és addigra a hidegben senki ne kényszerüljön arra, hogy ott aludjon. Én pedig nyugodtan nézelődhetek, és tisztán látok majd, mert nem lesz homályos a szemüvegem. Mosolyoghatok a csipkés virág alakú hópelyheken, ahogy vidám tánccal csikizik meg, nem csak a sárgarépa orrot, hanem az én orrom is, amelyet már nem kell maszkkal takarni. Erősen reméltem, hogy valóra váljon.

Szólj hozzá!