Hópehelytánc: Nyolcadik történet

Összes megtekintés: 362 

Hópehelytánc

Abban az évben korán behavazott. Túlontúl korán. Mintha csak gyermek lett volna, a férfit megbabonázta a látvány, elvarázsolták a hulló pelyhek. Hideg volt a föld, ő mégis azon feküdt, mintha nem is érezte volna a letaposott kéreg fagyos érintését.
Oly szépek voltak azok a pelyhek, mintha gyöngyök hullottak volna az égből.
Igen, mint ezernyi hulló ékszer.
Épp csak az imént kezdte el, vagy legalábbis ő úgy gondolta. Nem volt benne teljességgel bizonyos. Az ujjaival megtapogatta maga körül a földet. Sima volt, ahogy a többnapos fagy összerántotta, és a keze is száraz maradt.
Akkor kezdte, bizonyossággal tudta már.
Nem fordult félre, hogy szemügyre vegye a tájat. Nem akarta a tekintetét elszaggatni az égről. Szűz hó esett tehát reá. Ki akarta azt élvezni.
Soha nem nézte még meg a hóesést ilyen tüzetesen, ilyen csodálattal. Talán még régen, gyerekkorában, de arra már nem emlékezett. Nem is emlékezhetett. Oly sok minden történt azóta, ami feldarálta a múlt nosztalgiáját.
„Hóesés, s miegymás, ami a világon a szépséget hordozza magában…” – gondolta. A szíve elnehezedett, mégis mosolygott közben.
S a pelyhek csak jöttek egyre csak, angyalszárnyakon, szűzies palástban. Amikor az elsők elérték a mellkasát, megborzongott. Résnyire tátotta a száját, engedte, hogy néhány csillagforma oda is belehulljon. Azt képzelte, hogy mennyei az íze, hogy soha nem volt még olyan finom, és magasztos a szájában. Aztán nem nyitotta ki többet, csak engedte a pelyheket az arcán, a testén megnyugodni. Néhány perc múlva már finom lepel takarta be.
Az anyja jutott róla eszébe. Az anyja, ahogy esténként betakarta. Később akart saját családot is, de nem úgy alakultak a dolgok. Zűrzavaros idők voltak. Az ember félt, hogy mindent elveszíthet.
Csak hullottak a pelyhek, és rakódtak egymásra. A férfi egyre nehezebbnek érezte azt, mégsem tett semmit. Boldogan bújt alá.
S egyszer csak behunyta a szemét. Abban a pillanatban visszakapta az emlékeit.
Mindet sorra.
S a hó egyre csak esett, táncoltak a hópelyhek.
Alattuk bomba robbant, emberek üvöltöttek, géppuska zakatolt, vér folyt patakokban.
De volt egy ember a csatamezőn, aki még holtában is mosolygott.

“Hópehelytánc: Nyolcadik történet” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Nem is tudom mit érzek a novellád után. A gyilkos hó, mely szépséges formájával dermeszt halálra, avagy a gyilkos ember, aki “passzióbol” öl és ölet másokat. Az embertelenség közönye és a megalkuvás gyönyöre ötvöződik írásodban. Gratulálok! 🌹

  2. Kedves Csaba! Nem volt még időm gratulálni a nyereményhez, melyhez szívből gratulálok! Én tudtam, hogy remekmű! Szeretettel: Éva

  3. Kedves Csaba! Mesterien építetted föl ezt a novellát. Mikor a végére értem, rájöttem milyen helyszínen játszódik, visszaugrottam az elejére, mert a lentiek ismeretében akartam már olvasni. Nagyon szép, különleges írás. Szeretettel gratulálok hozzá! Éva❄️❄️❄️🌧🌧🌧

Szólj hozzá!