Hópehelytánc: Tizenegyedik történet: Tollpihetánc – mese

A hópihe sok-sok kis testvérével együtt felhő-anyja ölében üldögélt. Este volt már, s ahogy a sötét égen lebegtek, eltakarták a kerek képű holdat meg a körülötte zsizsegő csillagokat. Beborult.
A kis hópihe kíváncsi természetű volt, felhő-anyját kérdezgette:
– Mi van ott, alattunk?
– Az a föld, gyermekem.
– És milyen az a föld?
– A földön vannak nagyon jó helyek, de nagyon veszélyesek is. Nekünk az a dolgunk, hogy hófehérré varázsoljuk a hegyeket – völgyeket, az erdőkben a fákat, a házak tetejét, mire eljön a karácsony, és örömet okozzunk az embereknek. De el kell ám kerülni a füstölgő kéményeket, mert akkor csak egy pillanatig tarthat a hópihetánc a kormos melegben.
– És milyen az a hópihetánc? – kérdezte a kis kiváncsi-fáncsi.
– Ha majd elengedlek, ráülsz a szél hátára, és jobbra-balra libegve leereszkedsz a földre a sok testvéreddel együtt.
Reggelre még több felhő gyűlt össze az égen a gyermekeivel. Aztán elérkezett az a pillanat, amire hópihe is várt. A felhők megrázták magukat, és szállingózni kezdett a hó. Hópihe szédült egy kicsit, becsukta a szemét, ahogy a szél táncba vitte. Már majdnem leért a földre, amikor egy kisfiú vidám hangját meghallotta.
– Apa, nézd, hogy táncolnak a hópelyhek! Holnap már hóembert is tudunk építeni – és kinyújtotta a kezét az egyre sűrűbb hóesésben.
Hópihe, ahogy meglátta, gondolkodás nélkül rálibbent a kis, meleg tenyérre. Mielőtt elolvadt volna, még hallotta a kisfiú boldog nevetését.

“Hópehelytánc: Tizenegyedik történet: Tollpihetánc – mese” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Kati! Aranyos történeted mosolyogva olvastam, nagyon tetszett. Bár elolvadt a hópihe, nem szomorú a mese vége, kedves. Szeretettel: Éva❄️❄️❄️❄️❄️

Szólj hozzá!