Hópehelytánc: Tizenharmadik történet

Összes megtekintés: 39 

Mottó:
„Érints meg még egyszer, lassan.
Úgy alszom el.
Legyen függöny mögött a világ.
Érints meg még egyszer, lassan,
érzékenyen,
és kívánj jó éjszakát.”
(Balázs Fecó: Érints meg)

Ma reggel havazott, amikor megébredtem és felkeltem. Friss lepel borította be a tájat: a házakat, a fákat, az utakat. A föld mintha menyegzőre készülne. Új ruhát öltött. Újat és fehéret. Tisztát. Ahogyan ilyenkor szokás. Ahogyan ilyenkor illik.
Kiléptem a kapun. A havazás lassanként elért engem is. Emberek jöttek velem szembe. Havasan. Fehéren. Csendesen. Frissen. Mintha a hópelyhek nem csak tiszta ruhát adtak volna rájuk. Hanem mintha kicserélték volna őket. Mintha kimosták volna a szívüket. A lelküket…
Mire kiértem a buszmegállóba, teljesen ellepett a hó. Csakúgy bámultam az eget… bámultam a hóesést. Bámultam a hópelyheket. Mint egy kisgyermek. Mintha most látnám először.
Lehúztam a kesztyűm. Kinyújtottam a tenyerem. A hópelyhek vidáman, frissen landoltak az ujjaim közé, a tenyerembe. Ejtőernyő nélkül ereszkedtek alá a sötétből a fénybe. Egy új, ismeretlen világba. Alig érkeztek, máris elolvadtak. Eltűntek. Eggyé váltak velem. A lelkemmel. A szívemmel…
Köszönöm nektek, hópelyhek! Köszönöm, hogy eljöttetek hozzám! Szeretlek benneteket! Nagyon! Kimondhatatlanul!

Szólj hozzá!