Amikor a vég a kezdet

Összes megtekintés: 3,130 

„ Erős, ki másokat legyőz, de ki önmagát győzi le: hős ” ( Lao-ce, kínai bölcs )

GREELEY TOWN, CONNECTICUT – USA

STABILAN ÁLLTAM. Gyökereim mélyre fúródtak, s kíméletlen nyers erővel akaszkodtak a laza talajba. Ösztönösen vettem fel a ritmust, együtt mozdultam, hajladoztam a környező fákkal. Leveleim dallamos kis zizzenéseit elnyelte a lombok hömpölyögve surrogó moraja. Az a gyors zápor, ami átrobogott a környéken, alaposan felverte a port a tisztáson. Az eső áztatta fák között gomolygó halványkék pára olyan volt, akár a kínlódva égő színes újságok füstje. A könnyű északi szellő suhogva átkarolt, kellemesen cirógatott. A levegőben a megújulás leheletét lehetett érezni. Ez valamelyest megnyugtatott, és azon kaptam magam, hogy csituló szívveréssel hallgatom az erdő nyugodt légzését.

Vártam.

A ritmust egy pillanatra sem felejtve, hisz’ most ezen múlhat az életem: előre-hátra, előre-balra, jobbra-balra, előre-hátra…

Gondolataimba mélyedve visszapörgettem az idő kerekét.

Nem is volt az oly rég, mikor hazafelé ballagtam a hátamra vetett Stratocaster gitárommal. Azon reggelek egyike volt, amikor az ember úgy érzi, övé az egész világ. A környező hegyek szélesen, hívogatóan nyújtóztak a fehér, pacsmagos bárányfelhők alatt. A friss levegő esőt jósolt, ám a látvány szinte megbabonázta az embert, s nekem nagyon is úgy tűnt: az ígéret földjét látom.

A frissen sült keszeg ínycsiklandó illata csábított be a piacra, ahol is össze futottam a fiúkkal. Annak ellenére, hogy egész éjjel nyomtam a bluest Tetkós Dollynál a MORCOS ÖRDÖG-ben, valahogy mégsem voltam fáradt. A fiúk ereiben is ficánkolt a vér, így hamarjában felmálháztuk Max viharvert verdáját; és hajrá.

Elérve a hegyeket most is – mint mindig – megálltunk Vén Bill ócska csehójánál. Az ütött-kopott, RÓKALYUK-nak becézett, döngölt padlós hely azonban alaposan rácáfolt küllemére. Volt ott minden, amire a hegyekbe tartó embernek szüksége lehet. Eredetileg néhány apróságért ugrottunk be, ám végül Max és én úgy döntöttünk, két karton sör még jól jöhet. Gordon pedig beszerzett pult alól néhány tucat lőszert féltett 45-ösébe.

Mikor cihelődtünk kifelé, Bill igazított egyet zsírfoltos cowboykalapján, megvakarta borostás állát, és atyáskodva utánunk kiáltott:

– Hé, aztán csak semmi hősködés fiúk! Eltűnt néhány kempingelő a környéken. Odafönt a hegyekben meg olykor-olykor furcsa fények cikáznak az égen… A franc tudja, mi lehet, de jobb kerülni a bajt!

Akkor még nem sejtettük, hogy a baj fog megtalálni minket.

Jelöletlen, ember alig járta hepehupás erdei utakon zötykölődtünk, mígnem egy fekete fenyőkkel körbe zárt keskeny völgyteknőben tábort vertünk. A völgy egy zöld vizű mély tavat rejtett. A tó volt a mi titkos horgászparadicsomunk.
Pontosan akkor, amikor Gordon ujjai felpattintották az olcsó dobozos sör zárókallantyúját, és a habos nedű sziszegve, prüszkölve felfröccsent, a fák fölött egy vékony, vibráló fénycsík jelent meg, amibe vakító villámok éles percegése hasított, mire a levegő csillámlani és színesedni kezdett.

Az űrhajó hangtalanul lépett ki a hipertérből. Fúvókáit kikapcsolva nesztelenül ereszkedett alá. A légzsilip ajtaja suhanva kinyílt, és a háromszögű nyílásban hat karcsú, alacsony alak jelent meg. Karjuk a térdük alá ért, aránytalanul nagy fejük hegyes állban végződött. Hatalmas szemük feketén csillogott, akár a frissen hasított szén. Bőrük fehér és ráncos. Testre simuló szürke overall-félét viseltek. Lassan eltávolodtak a hajótól. Az élen haladó, akinek széles vörös csík tekeredett felső ruházatán, felemelte háromujjú kezét, s megállt. Körégyűltek. Kettőjük kezében valami fegyverféle: rövid, kézbe simuló, sok kicsi vékony csővégződéssel.

Max mozdult először, de a lehető legostobább megoldást választotta. A szövevényes nyurga fák takarásában megpróbált eljutni a terepjáróig. Viszont így egyenesen szembe kellett futnia az idegenekkel. Az avarban kacsázó lábaival pedig akkora zajt csapott, mint egy megriadt elefántcsorda. Ágak csaptak az arcába, szemüvege lesodródott fejéről, és amikor csapzottan, ziláltan elérte az autót, az egyik fegyveres irgalmatlanul a földre terítette.

Egy csenevész fenyő mögött kucorogtunk, és döbbenten bámultuk, ahogy az idegenek magukkal vonszolják a hajóba.

– Jesszus – suttogta Gordon. – Ezek most biztosan kiszívják az agyát. Vagy összevissza vagdossák.

– Gondolod?

– Naná!

– Badarság! Ez egyáltalán nem biztos! – feleltem.

– Ugyan már, Frank! Gondold csak végig… Tele van a sajtó az eltérítettek beszámolóival, és talán nem is olyan hülyeség, amit összezagyválnak.

Hangja eltompult az izgalomtól. Nyitott tenyerével letörölte izzadó homlokát, megfogta a vállamat, és úgy szorította, mint a megcsal férj a hűtlen asszony nyakát. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, akár két lélekbúvár. Felettünk lassú szárnycsapásokkal elsuhant egy holló. A vész madara.

Rossz ómen.

Közben az idegenek valami energia segítségével a levegőbe emelték járgányunkat, s a jeltelen, sima űrhajójuk felé siklatták, ami úgy magasodott föléjük, akár egy nagyra nőtt gomba.

Gordon magas, keménykötésű vagány fickó volt, de most nyugtalanul fészkelődött. Váratlanul kuncogni kezdett, idegesen beletúrt hajába, s az arcára kiült a vértanúk elragadtatott kifejezése.

– Ezeket is pont ide ette a fene! – sziszegte. – Engem ezek ugyan nem kapnak el. Nem hagyom magam felkoncolni!
Éppen megegyeztem vele, hogy nem használja a fegyvert, amikor fürgén felegyenesedett, beroggyantott térdekkel felvette a klasszikus pózt, és gyorsan egymás után két célzott lövést adott le.

Szinte megdermedtem, amint az éles csattanások végig vakkantottak a fák között. A sarkamra kuporodtam, s láttam, ahogy a hajó tövében két idegen összecsuklik.

Gordon perdült egyet, de másra már nem maradt ideje. A hátát felszaggató lövéssorozat a földre taszította. A gyilkos izzó zöld sugarak számlálhatatlan lyukkal ütötték át testét. Feje természetellenes néma sikolyban bicsaklott hátra. A kezéből kirepülő fegyver hangtalan nagy ívet írt le a levegőben, mielőtt tompa puffanással földet ért.

Felocsúdni sem volt időm, ám lábaim szerencsére átvették az irányítást. Ahogy elrugaszkodtam Gordon mellől, néhány sikító fuvallat zúgott el mellettem. Pattogva tört apró ágak repkedtek körülöttem. Jobbomon lángra kapott egy fenyő.

Behúzott nyakkal vágtattam. Rövid ideid felfelé kaptattam, aztán a talaj erősen lejteni kezdett. Össze görnyedve rohantam, azaz inkább gurultam lefelé. Át csörtettem egy mezőn, amit térdig érő drótkemény fű borított, majd egy kiszáradt vízmosás oldalán föl, át egy enyhe dombocskán be a magas, lombos fák közé. Beljebb egy terebélyes tölgynél kifújtam magam.

Egy kopár tisztás szélén álltam. A nap ragyogó golyóbisa egyre feljebb emelkedett, majd lángoló aranykoronggá változott. A kéklő hegygerinceken túli szürke felhőkön villámfények derengtek át, a hangtalan lobbanások közelgő vihart jeleztek. Az eső lassan szitálni kezdett.

Már futás közben kikristályosodott bennem egy gondolat, és mivel mellette több érv szólt, mint ellene, hát nem győzködtem magam tovább. Egyszerűen megtettem. Agyam rejtett zugában pulzálni kezdett egy piciny ideg, és a képesség mikroszkopikus sejtje működésbe lépett. Szinte azonnal szétáradt bennem az a bizsergető forróság. Gondolatnyi sebességgel alakultam át, s egy villanásnyi idő alatt tölgyfává változtam.

Az idegenek – ahogy illik – váratlanul bukkantak fel. Míg vezetőjük leszegett fejjel fürkészte a talajt, a többiek arra ügyeltek, nehogy váratlan támadás érje őket. Halkan, rövid csipogó hangon kommunikáltak. Lendületesen elhaladtak mellettem, inkább siklottak, mint léptek. A nyomolvasó váratlanul megtorpant. Lassan körbe forgatta a fejét, aztán hideg, öklömnyi szemeivel egyenesen rám nézett. Hosszan – túlságosan is hosszan. Nem lehetett elvacakolni az időt. Gyökereimet szétoszlatva feléjük billentem. Zuhanás közben alakot váltottam, és mint hatalmas sziklatömb vágódtam rájuk. Iszonyú súlyommal kegyetlenül belepasszíroztam őket a talajba. Amikor a robaj elült, nyomasztó, fagyos csend telepedett a vidékre.

Miután gondolataim újra rendeződtek felvettem eredeti alakomat, s felálltam. Ismét Frank McGill voltam. Közel két méter magas, hosszú hajam homokszínű, vállmagasságban egyenesre vágva. Szemem akár az éj. Ez voltam én, Frank, a blues gitáros fura fickó. Úgy egy éve vetődtem erre a vidékre, és itt ragadtam, mert éreztem; itt még nagy dolgok várnak rám.

Az űrhajó irányába néztem, és egy kecses sólyom alakját magamra öltve energikus mozdulattal felröppentem. Igen röpke szárnyalás volt. A hajótól nem messze huppantam a földre, s ahogy vissza vettem alakomat, nyomban láthatatlanná is váltam.
Kissé odébb két idegen térdelt, gilisztákat rakosgattak át a mi ócska konzervdobozunkból egy lüktető bélésű, tüskés fémdobozkába. Egyikük hátra sandított, társa csipogott néhányat, erre visszafordul és óvatosan pakolgatott tovább.

Miközben a hajó felé igyekeztem, lépteim lenyomata kirajzolódott a satnya fűben. A hajó belsejében néhány automatika ciripelve üzembe lépett. A finom érzékelők értelmes élőlény közelséget jeleztek. Egy áramkör pityegve rövidre zárt, az ajtó kinyílt, s ahogy beléptem, már zárult is mögöttem. Fény villant. Szinte éreztem, ahogy duruzsolva gyöngéden körbe zsong, letapogat. Kilépve a fényből felmentem egy lépcsősoron, végig egy keskeny folyosón. Sehol senki. A fordulón túlról azonban lépéseket hallottam. Félő volt, hogy esetleg összeütközünk. Így egy ugrással a mennyezetre tapadtam, és lapos kiszögellést formáltam magamból.

Egy idegen haladt el alattam. Egy fémlapot lebegtetett maga előtt, amin Max brutálisan megcsonkított teste feküdt.

Kábultan ereszkedtem alá, majd megszaporáztam lépteimet. Itt a hajó belsejében reméltem, hogy megtalálom a választ az események miértjére.

A folyosót egy köríves ajtó zárta. Az alján apró szellőzőket fedeztem fel. Lekuporodtam, és tétovázás nélkül átfolytam a résen. Egy ablaktalan, nem túl nagy, ötszögletű terembe jutottam. Körülöttem halványfényű, márványsima falak, furcsa hieroglifákkal díszítve. A kupolás mennyezet – a tervezőt dicsérve – merészen ívelt a magasba, rajta csillagrendszerek ábráival. Az üres teremben, a szivacsos padlótól úgy térd magasságba egy furcsa szék lebegett a levegőben.

Az egyik falat hirtelen ködpára vonta be, amiből egy meglepően emberi alak bontakozott ki. Magas volt, és tetőtől talpig szürke kezeslábast viselt. Testén percegve cikázó villámok futkároztak. Szeme nagy, tekintete komoly. Középen elválasztott hosszú szőke haja vállmagasságba egyenesre vágva.

– Ügyes – szólt valami ismeretlen nyelven, mégis értettem, amit mond. Hangja bugyborékolt, mintha víz alól beszélne. Később rájöttem, hogy szavait nem a fülemmel, hanem belül a fejemben hallom.

Elhelyezkedett a székben, és áthatóan rám nézet.

– Ahogy sejtetted – folytatta –, te nem vagy földi ember. Te a mi fajunk felderítője vagy. Külsőd csak álca. Az Egységes Világűr programunk keretében számos felderítőt telepítettünk az univerzum olyan bolygóira, ahol valamiféle élet jeleit észleltük. Téged erre a bolygóra juttattunk. A kezdetektől köztük élsz. Időről-időre új alakot, személyiséget öltve gyűjtöd, raktározod aktuális tudásszintjüket. Látom, néhány képességedre már rájöttél. Ezek a tulajdonságok a ti rendetek, a Felderítő Rend kiváltságos velejárói. Ezért vagy te különleges az ő világukban. Az előzetes felméréseink, vizsgálódásaink alapján úgy tűnik, ez a bolygó nem tudja elkerülni végzetét. Haldoklik a bolygó egész bioszférája. Vizeik egyre szennyezettebbek, fajok százai halnak ki, földjeik megsemmisülnek, és nyakukon a klímaváltozás, ami ha kiteljesedik, apokaliptikus állapotokat eredményezhet.

A szőke elhallgatott. Jobb kezével matatott valamit a szék könyöklőjén, amiből keskeny, fekete doboz emelkedett ki. Most tűnt csak fel, hogy kezén hét ujj van.
– Ezért a Mindenható Csillagközi Bizottság Ítélőszéke nevében úgy határoztunk – bugyogta tovább –, hogy küldetésed befejeződött. El kell hagynod ezt a világot, vissza kell térned bolygónkra, ahol át kell szolgáltatnod bíráinknak ismeretanyagodat.

Nem tetszett ez a sok kell. Próbáltam olvasni szavai közt. Halántékomon lüktetni kezdett egy ér és a pihés szőrszálak felálltak a nyakamon. Összefont karral hanyagul neki dőltem a falnak. Feszülten hallgattam tovább.

– Az ítélethez ismernünk kell a világukat, fejlődésüket. Nem utolsó sorban az embert, mint biológiai egyedet, érzelem világát, jövő képét… Ám úgy gondoljuk: ez a bolygó oly pici és jelentéktelen, hogy gyors ítélet születik. Ahhoz, hogy ez a világ túl élje a döntést, csodára lenne szüksége.

Gondolataim elkalandoztak. Az emberiség összes tudása, bölcsessége az én agyamban tárolva. Ez a tudat letaglózott. Fejemben összekuszálódott az idő, a sok ezer éves emberöltő. Lehunytam a szemem. Megkíséreltem visszatekinteni a múltamra. Gyors, villanásszerű hullámokban törtek rám az emlékek. Aztán néhány emlék lassan kibontakozott. Először egy robosztus kőbaltás ember bukkant elő tudatomból. Vakt, aki elsőként csiholt tüzet, majd Ramszesz… Jézus… Leonardo… Galilei… Newton… Tesla…

Kinyitottam a szemem. Agyamban tervek, amit a halhatatlanságomra alapoztam. A szőke még mondott valamit majd elhallgatott. Mögötte felizzott néhány vésett jel, mire a fal becsusszant a padlózatba. A szomszédos terem laboratóriumra emlékeztetett. Légies állványokra szerelt Zöld fényt árasztó gömbök világították be. Középen egy fémlap lebegett. Sík felületén süllyesztett emberi alakforma. Körülötte négy kámzsás idegen várakozott. A szőke székestől átlibbent a terembe, és a fekete dobozból vékony aranysugár villant felém.

Fájdalmat nem éreztem, csak bénulást. Halvány derengés vett körül. Egy izzó fényalagutat láttam, falain vakító ezüst pontok, majd a pontok megnyúltak és a végtelenbe ugrottak…

A fémlapon eszméltem. Fejem és végtagjaim rögzítve, apró, fényes villámokat szóró széles hevederekkel.

Szorult helyzetben az ember bármire képes. És én embernek éreztem magam. Most értettem csak meg a Japán kamikázék halált megvető bátorságát.

Mikor a kámzsások egy ritmikusan kattogó, sisakszerű furcsa műszerrel közelítettek a fejem felé, megszólaltam. Tudtam, hogy bugyborékoló szavaimat értik.

– Ne becsüljétek le az emberiséget! – mondtam, majd egy folyékony oxigénes tartályt formáltam magamból, s tekertem egyet a zárószelepen…

Amikor egy apró villám átfutott az acetilénkeveréken az egész istenverte hóbelevanc a levegőbe repült. Velem együtt…

HONOLULU, HAWAI, 1961, AUGUSZTUS 4.
KAPI’OLANI MEDICAL CENTER – SZÜLŐSZOBA, 7:24.

Messziről – nagyon messziről – folytott, izgatott hangokat hallottam. Paskolták az arcomat, de olyan hévvel, hogy muszáj volt felsírnom. Felrebbentettem a szememet. Egy ijedt tekintetű szülészorvos állt felettem. Később – miután tetőtől talpig rendbe raktak –, egy mosolygós arcú afroamerikai szülésznővér feliratos kék szalagocskát kötött picinke csuklómra.

– Barack Obama – olvasta fennhangon. – Fura egy neved van kisöreg…

“Amikor a vég a kezdet” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Ottília!

    Te előbb olvastad a művet, amit nagyon szépen méltattál, ezért szóltam hozzá úgy, hogy rajtad kívül a zsűri is nagyra tartotta, valamint én is. Részemről ez inkább elismerés akart lenné feléd, hiszen Te már akkor is olyan megtisztelő szavakkal méltattad a művet, mikor még nem jelent meg a zsűri értékelése. Én viszont csak azt követően olvastam, mivel minden díjazott művel ezt szoktam tenni. Igazad van abban is, hogy nem mindenki tud írni, van, aki csak próbálkozik, mert vannak gondolatai, amit szívesen megosztana másokkal is. Olyan közösségben nyilvánul meg, ahol érdeklődökre is talál/találhat és akár kölcsönösen látogathatják egymást. Van egy olyan mondás, mi szerint “mindenkitől lehet tanulni valamit”. A magam részéről – bár elismerem, hogy lehet ebben is igazság – inkább azoktól szeretek tanulni, akik profik, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. Te is egy ilyen profi vagy, aki megláttad a mű kiválóságát és ezt méltatva, elismerve szóltál hozzá.

    Remélem, hogy sikerült tisztázni a félreértést. Semmiképpen sem akartalak megbántani, sajnálom, ha rosszul fogalmaztam. Nem mentegetés akar lenni, de tényleg sokat olvastam és ahogy jöttek a gondolataim, a szerint kommentáltam, mindennemű bántó szándék nélkül, tisztelettel és elismeréssel. Ha megnézed a saját műveidhez írt kommentjeim, akkor is láthatod, hogy soha, semmi bántót, vagy sértőt nem írtam és most se állt szándékomban.

    Szeretettel: Rita🌸🌼🌸

  2. Kedves Rita!
    Lehet hogy gyenge a felfogásom, de, nem értem a megjegyzésed lényegét????????. Mire gondoltál azzal a megjegyzéseddel, hogy ” Ottilián kívül” ? Légyszi ezt magyarázd meg…
    Szép estét,
    Üdv.
    Ottilia
    ????

  3. Kedves Steve!

    Ottilián kívül a zsűri is nagyra tartotta a műved és garantált a megjelentetése is. Valóban különleges fantáziával rendelkezel és a stílusod is kiváló.

    Gratulálok!

    Szeretettel: Rita🌸

  4. Üdv! Kedves Ottília!

    Köszönöm, hogy időt szakítottál rám. Megtisztelő a véleményed.
    Sok sikert neked az írói pályán, és kívánom, hogy rengeteg örömöt lelj az írásban.

    Üdv, Steve

  5. Kedves Steve!
    Mikor -nagyonrégen- írni kezdtem, csak úgy, már sejtettem, ez, egy egész életre szól. Ha írok, olyan mintha diktálná valaki a szöveget. Jönnek a sorok, és a témáról, -ami szintén csak úgy jön,- képes vagyok egész éjszaka, vagy egy este írni, közben észre sem veszem az idő múlását. Nem mindenki tud írni. Lehet fabrikálni történeteket, vagy akármit, de azokból hiányzik valami. Egyszer megkérdezték tőlem, hogyan tudok kitalálni, összehozni ilyen történeteket. A diktálást már meg sem említem. Röviden csak annyit szoktam felelni. – Kiválasztott vagyok. Úgy érzem, Te is. Gratulálok az írásodhoz.
    Üdvözlettel
    Ottilia

Szólj hozzá!