Hópehelytánc: Huszadik történet: Elszánt visszatérés

A kéttonnás Csepel, nagy billenéssel fordult be a főútról. A rakomány össze koccant a platón. Nem használt ez az új bútornak, meg esett ez a kegyetlen decemberi hó is. Itt fenn az útelágazásnál még a szél is jobban vert. Csatai Mihálynak, ennek a harmincéves srácnak, arcába vágta a hideg havat, ahogy ott ült fenn, feltűrt kabátgallérral.
-Nekünk is most kellett költöznünk! – mondta úgy maga elé, aztán irigykedve gondolt feleségére, meg a sofőrre, akik bent ültek a vezető fülkében. – Ott biztosan meleg van. Haragudott magára a gondolat miatt. – Én mégis jobban bírom, mint az asszony.
A kocsi lassan ereszkedett lefelé a völgybe, ahogy körülnézett, ismerősek voltak a dombok, a hegyek. Még ott a kanyarban az a nagy fa is, ugyan úgy állt. Volt vagy száz éves. Egyszer egy ember meg is jegyezte: – Ez csemete korában látta a szabadságharcot is. Gondolkodott: – Én tíz évvel ezelőtt utoljára.
-Tíz év! – mondta hangosan. – Igen, tíz év! Ennyi telt el, mióta elmentem ebből a faluból.
Hirtelen eszébe jutott az a tíz évvel ezelőtti reggel.
Ott állt az ajtóban a folyósó végén. Az apja szerényen és csendesen megjegyezte:
-Jól gondold meg fiam! – mondta az öreg megfontoltan, határozottan.
Meggondoltam apám! – válaszolta elszántan ifjabb Csatai Mihály.
-Te tudod!
-Én!
-Akkor isten veled!
-Minden jót édesapám! – köszönt el, de hangja rezignáltan csengett a hideg reggeli levegőben.
Aztán, már ha elkezdte, elment. Pesten lakott albérletben. Ott dolgozott egy gyárban.
Eleinte, félve közlekedett, az a rengeteg autó, megvillamos, zavarta. Néha úgy érezte, eltévedt a városban. Mintha semmi nem passzolna. Üresek voltak az esték, a csavargás, lődörgés eleinte még érdekesnek tűnt, de amikor már eltudott igazodni a Nyugati pályaudvar, meg a Moszkva tér között, úgy érezte ismerős a városban. Aztán mégis arra eszmélt, hogy ez a rengeteg háztömeg, utak, hidak, meg a folyó, a Duna, csak egy „bennszülöttnek” mond valamit. Neki nem többet, egy zsúfolt halmaznál. Ilyenkor eszébe jutott az ő kis faluja, annak piroscserepes házaival, a templomtól elágazó utcáival, úgy tavasszal a virágba borult fákkal, olyan, mint egy szép ékszer. Mutatós és szemet gyönyörködtető és megnyugtató, csendes, egyben. Vágyott vissza! Honvágya volt.
-Majd egyszer haza megyek! Végleg! – ezzel nyugtatta magát, sokszor.
Most, hogy visszagondolt az eltöltött időre, megállapította:
-Volt abban jó is, meg rossz is! – nyugtatta magát. Végig pergette az eseményeket. Minden olyan volt, mintha most történt volna. A képek élesek. A gyár, a tanulás, a kollégák. Két szakmát is megtanult. Ért a lakatos munkához, meg tud hegeszteni. Volt ebben a küszködésben azért jó dolog is, meg hasznos is.
A hó változatlanul esett, a szél most oldalról érte. Felállt, hogy jobban körül nézhessen. Ott volt előtte egy karnyújtásnyira a behavazott falu, a szülőföld. A templomtorony elmosódottan rajzolódott ki a hóesésben. A házak szürkén és havasan sorakoztak az út mellett.
A sofőr felgyújtotta a kocsi lámpáit. A fénysugárban vidám játékossággal szálltak a hópihék.
Csatai Mihály szótlanul köszöntötte az ismerős házakat. Tudta, melyikben ki lakik. Végig sorolta a neveket. A házak, mintha megszépültek volna, vagy talán a hazatérés hangulata tette azzá őket? Érdekes játékosság zajlott le benne. Akkor tíz éve, el kellett mennie, elmenni, mert elhatározta, akarta igazolni önmagát mások előtt, meg hajtotta fiatal vére.
Csodálta a várost, a gyárat, de nem tudott igazán gyökeret eresztenie. Vágyott titkon azért, mindig vissza. Csak egyedül talán nem lett volna ereje hozzá. Kellett, aki segít ebben neki. Megismerkedett egy lánnyal, most már a felesége. Ő is falusi lány, ott találkoztak a városban. Az elhatározást valósággá váltották ma, visszamennek a falujukba, egy decemberi hóesésben.
Az autó lassított, aztán balra fordult és a sarok után a harmadik háznál megállt. A motor továbbra is egyenletesen berregett. A fényszóró a fehér házfalról, meg a hulló hóról csillogva verődött vissza. Úgy hatott ez a fény az esti szürkületben, mint egy nagy fákja.
A fényességre, meg a motor zúgására az anyja futott ki az utcára elsőnek.
-Csakhogy itt vagytok! – mondta és amint megpillantotta a nyitott kocsi tetején álló fiát, hótól fehér kabátban, összecsapta a kezét.
-Megfázol Misike! – kiáltotta fel és aztán már el is szégyellte magát, hiszen a fia, már felnőtt ember. Tudja, ő mit akar.
-Csókolom mama! – szólt Csatai Mihály. – Hát itt volnánk!
-Gyertek gyorsan be. apátok bent van! – hívta őket s házba.
-Először lepakolunk, a kocsinak vissza kell mennie.
-Jó, szólok apádnak – aztán a feleségével együtt befutottak a házba.
A sofőr kiszállt.
Megbeszélték, hogy farral tolasson be az udvarra, oda a tornác elé. Egyelőre lerakodnak, aztán majd holnap elrendezik a bútorokat. Biztosan még ki kell meszelni a régi szobát. Lassú léptekkel jött ki a tornácra az öreg Csatai Mihály. Barna pulóverben, amelynek az újai fel voltak tűrve, segíteni, meg a szomszédok, mindkét oldalról, akiket a kíváncsiság abban a pillanatban riasztott.
-Mihály fiam, haza jöttél? – kérdezte Zsidai Feri bácsi az egyik szomszéd és fázósan összeütötte karjait.
-Haza!
-Végleg?
-Úgy érzem igen!
-Csak egy baj van! – mondta és közben szedték le a bútorokat, csomagokat a kocsiról.
-Mások inkább elmennek – válaszolta Eszes Pista bácsi, a másik szomszéd.
-Nem szeretik a falut! Az álmuk a város! – erősködött Zsidai Feri bácsi, mint aki legbölcsebb ebben a kérdésben.
-Menjenek, majd megtudják, hogy nincs is ott semmiféle csoda! – próbált a közbevetésekre reagálni a fiatal Csatai Mihály, aki már megjárta, úgymond a „Hadak útját”.
-Már csak az öregek maradnak itt! – tromfolt az apja.
-Meg azok, akik visszajönnek! – próbált érvelni ebben a szópárbajban a fiú.
-Visszajönnek? Kevesen vannak azok! – állapította meg Eszes szomszéd.
-A szövetkezetben nem fizetnek – vágta oda határozottan az öreg és a pulóvert összehúzta magán.
-Már három hónapja nem fizettek pénzt – mondta Zsidai Feri bácsi.
-Az elnök szerint, zárszámadásra minden rendbe jön – bizonygatta a fiú, reménykedve, bizakodva.
Szótlanul tovább rakodtak. Csatai gondolkodott. Olyan volt a feje, mint egy felbolygatott méhkas. Lehet, hogy a bizonytalanra jött haza? Az nem lehet, ebben a szakmában mindig kell a cselekvő kéz. A múltkor – amikor egy hétvégén itthon volt – a szövetkezet elnöke hívta. Sokat gondolkozott ezen. Aztán hetek után döntött és cselekedett. Bízni kell, akkor biztosan rendben jön minden. Nyugtatta önmagát. Kifizette a sofőrt. Mire végeztek, tízcentis hó esett. Észre sem vették, egészen átfagytak. Bent az anyja unszolására ittak két-két pohár bort, a segédkező szomszédokkal. Aztán csak ők, meg az öregek maradtak a meleg konyhában. Ott ültek szótlanul, néztek egymásra. A fiatal Csatai Mihály törte meg a csendet.
-Haza jöttünk! – így többes számban.
-Látjuk! – volt a felelet.
-Úgy gondoltuk itthon jobb lesz. Pesten albérlet, meg szoroskodás. Itt van a nagyszoba, mégis jobban elférünk.
-El! – monda az öreg Csatai halkan és röviden.
-Aztán majd dolgozunk, bővítünk! – vázolta a fiatalabb.
-Bővítünk! – tette hozzá az öreg, egy kis szünet után.
-A szövetkezetben biztos lesz munka, olyan nekem való.
-Biztosan! – válaszolta kimérten az öreg.
Aztán csend állt közéjük. Nem szóltak, csak a szemek beszéltek, villódzva, arcról arcra. Éjjel, amikor lefeküdtek a feleségével, még sokáig beszélgettek. Bízott abban, hogy mindent jól tett, az öregek is meg nyugszanak majd. Másnap a szövetkezetben, a rikító sárgára festett irodában újból beszélt az elnökkel.
Makrai László korosabb, mosolygós arcú férfi volt. Négy éve vezette a szövetkezetet. Eddig még jól gazdálkodtak, csak most, ez az év ígérkezik kicsit rosszabbnak. Nem úgy sikerült minden, ahogyan azt tavasszal kiszámolták. Pillanatnyilag tényleg van egy kis zavar a fizetésekkel. Ez a mulasztás azért nem teljesen az ő hibájukból adódott.
Ifjabb Csatai Mihály érezte, hogy az elnök őszintén beszél, meg azt is mondta, örül, ha ide jön dolgozni, mert kell egy tapasztalt szakmunkás a gépjavítókhoz.
-Most vettünk gépeket, azokat a télen ki kell javítani. Tavasszal nagy szükségünk lesz mindegyikre.
-És a munka, folyamatos? – kérdezte az elnököt.
-Lesz bőven, csak győzzék!
Megegyeztek. Hólnaptól már dolgozik is. Nem vesztegeti az idejét. Nem lesz itt semmi baj, mert ha egyszer a kezébe veszi a kalapácsot, vagy a hegesztő pisztolyt, akkor menni kell a melónak.
Úgy érezte, jól választott, amikor haza jött.
◙