A csók

Összes megtekintés: 149 

A szoba szokatlanul csendes volt. Máskor hallottam a padló panaszos reccsenéseit felnyögni, amik a délután díszpárnáin szenderegve szusszanó napfényt felriasztották és annak ijedt rebbenése felkavarta a porszemcséket. A padló hallgat. Még az óra mutatói is némák. Pedig máskor mindig hallani, tikk-takk-tikk-takk… A bútorok álmosan reccsenő nyújtózása is elmarad. Különös. Minden ugyanott van, ugyanúgy és mégsem érzem azt, hogy otthon lennék. Ettől függetlenül kellemes érzés árad szét bennem. Megmagyarázhatatlan az izgatottságom is. Csak érzem. A gyomromban, a lelkemben, a kislábujjamban, a szoba is várakozás páráját sóhajtja nyakamba. Kinézek az ablakon, de olyan messze van minden, és homályos. Pedig nincs köd. Meglátom magam az ablak tükröződő felületében.
Ebben a pillanatban ajtó nyikorgása zavarja meg grimaszolásaimat. A szívem hatalmasat dobban, noha nem tudom még, ki lép be rajta. De érzem, hogy Ő lesz az! Akire mindig is vártam. Akinek a szemében ott ragyog a csillagos égbolt minden fénye, mosolyában a nyár cirógatása tündököl, érintése a parázshoz hasonlatosan perzsel, illata elbódít, mint szorgos méheket a rózsalugas. Az ajtó végre kitárul. És ott van. Tényleg Ő az! Az aortám, mint kitágult orrlukkal prüszkölő megvadult mén, nekiiramodik, és vágtatva pumpálni kezdi a vérem. Hát itt van! Hat éve szeretem. Rá vártam egész életemben, csak eddig nem tudtam. Azt hittem, valami baj van velem, mert nem tudok szeretni. Vagy nem jól, vagy nem eléggé. De úgy, ahogy őt, még senkit nem szerettem. Elpirulok attól is, ha eszembe jut egy vonása, egy szava, egy mozdulata. Már reggel ő az első gondolatom, hogy hol lehet, mit csinál éppen, eszébe jutok-e olykor? Bár gondolna rám! Bár szeretne…
De vajon mit keres itt? Most miért jöhetett? Csak én vagyok itthon, ezt tudnia kell, mivel ez a szoba a ház utolsó helyisége, tehát láthatta, hogy sehol nincsen senki. Mosolyog. Olyan szép! Számolatlanul sokszor képzeltem el így az arcát. Vágytam, hogy ebből a ragyogásból egyszer rám is szánjon egy parányit, mert eddig sosem kaptam. De most egyértelműen rám mosolyog! A ruhám rendben van, a fogaim közt sincs spenót vagy ilyesmi, tudtommal a hajam sem szénaboglya. Istenem! Megszólított! A nevemen! Annyira ver a szívem, hogy úgy érzem menten meghalok, mert nem bírom ezt az iramot.
Lehet, hogy megsejtette? Fene tudja, de mindenesetre megtorpant. Mintha hezitálna valamin. Fel-alá járkál. Meg sóhajtozik. Vagy valami tüdőbaja lehet? Annyira furán lélegzik. Én csak figyelem a jelenetet, szuszogni is elfelejtek, aztán szinte felszakad a tüdőm, úgy kapok az éltető levegő után, mint az újszülött az első légvételekor. Közelebb jön, megáll előttem. Szótlan és kissé hűvös, mint a kora őszi éjszaka. De aztán minden megváltozik a másodperc tört része alatt, mert gyöngéden simít arcom vonalán. Némán felsikolt bennem a vágy, a bőröm szinte lángot vet, és úgy pihegek, mint egy rémült kismadár a macska karmai közt. Láthatatlan erő bénítja meg a hangszalagjaimat, pedig a gégémben érzem az áramló levegőt, tüdőm szinte pumpálja a zihálásomat. Mégsem képes megrezgetni a hangok puha pántlikáit. Érzem az illatát. Minden egyes molekulát, ami belőle árad. Feloldódik bennem sejtszinten a közelsége. Forró a lehelete. Sóhaja nyakam hajlatában lobban fel, áthatol a bazális rétegen, és az irhán átégve eléri az idegvégződéseimet. Lüktetni kezd bennem testem parancsa, hogy akarjam Őt. Akarjam erősen és azonnal. Ajka sötét bársonyát vágyom ízlelni, szeretnék beletúrni ujjbegyeimmel őszülő barna hajának erős szálai közé, ruhátlan kócba akarok gabalyodni vele! Csak az ő teste és az én testem. Csak a vágy, az óhajok, a sóhajok, a kéj és a gyönyör. Mégsem merek kezdeményezni. Nem is az én dolgom. Bár ez sosem érdekelt, rámenős vagyok. Most nem megy. De miért nem? Annyira akarom! Hiába próbálom, nem tudom felemelni a karjaimat, mozdulni sem vagyok képes. Látom a tekintetét. Úgy izzik benne a vágy parazsa, mint vérhold az éjfekete égen. Létezik, hogy engem akar? Nem bírom tovább nézni, gátlásoktól gúzsba kötötten állok tétlenül, és tudom, hogy el fogom szalasztani ezt a pillanatot. Lehunyom a szemem. Jobb, ha nem látom, amikor itt hagy.
A következő pillanatban ajkamon édes csók lüktetését érzem. Neuronjaim vibrálnak, szinte világít bennük az inger. Rohamléptekkel közvetítik a központ felé, ami történik. Az agyam felfogja a mechanikát, de a szívem el sem hiszi. Édes íze van. Nem neki, nem a szájának. A csóknak. Nem émelyít. Olybá tűnik, hogy nem lakok jól vele soha. Mi több, egyre éhesebb vagyok. Mohón falják egymást húsos ajkaink. Telhetetlen vágy bontja szirmát a minket ölelő sóhajos csöndben.
Ekkor meghallom a padló reccsenését, aztán az óra szokatlanul erőteljesen haladó mutatóját. Egyre hangosabb. Mintha gyorsulna az üteme. Végül már nem tudom eldönteni, hogy a szívem lüktetését hallom-e, vagy még mindig az óra kattogása dúlja szét a pillanatot. De nincs időm végiggondolni, mert hirtelen levegő után kapkodok, zihálok, ég mindenem és így is fázom. Ülök az ágyamban. Mindenem csurom víz, fuldokolva kapkod a tüdőm. A szívem mintha egy másik dimenzióban lenne, úgy kalapál. Már kíméletlenül zubog a slendriánul lehúzott redőny nagy résein keresztül a rózsaszín hajnal. Az ajkamhoz kapok, ujjbegyemmel lágyan megérintem. Érzem a csók ízét. Mézédes. Vagy még annál is édesebb. Vagy csak érezni akarom? Megmoccan mellettem a paplan, amitől összerezzenek. Nézem a szuszogó testet, a fekete hajat, a lehunyt szemeket, a békésen szendergő takaró ritmusát. Csak álmodtam… Nyelvem hegyével megérintem a számat. Keserű, mert hazugság íze van. És lüktet rajta az árulás.

“A csók” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Erzsébet!

    Hálásan köszönöm a megtisztelő figyelmed és a szívemet melengető soraidat is! Olyan szépen írtad le, én is így érzem sokszor az álmok dolgát.

    Szeretettel: Éva😘

  2. Az érzelmeink, az álmaink, és a valóság, ezek a nagy bajkeverők az életünkben.
    Mire nagy nehezen kibékítjük őket, addigra már az életünk jelentős része lepergett az idő rokkáján…
    Azért az álmodozás, az álmok nagy segítőink minden életszakaszban.
    Szebbé teszik a mindennapokat.
    Szívvel olvastalak, szeretettel gratulálok, Évikém, nagyszerű írásodhoz.
    Üdv: Erzsi

Szólj hozzá!