A szeretet lépcsőfokai, az én olvasatomban

Máig kristálytisztán emlékszem arra az éjszakára, amikor bal fülcimpámat kacéran harapdáltad, és azt kérdezted:
– Szeretsz kis békám?
Én ekkor már rég a csillagokat bámultam – gondolatban lehozattam az ég madaraival, és a szorgos hangyákkal koszorút fonattam belőlük bársonyos hajszálaid köré -, de azért igyekeztem megnyugtató választ adni, és azt mondtam:
– Persze szivi!
Aztán szorosan egymáshoz simultunk – úgy, ahogyan a fejünk fölött elterpeszkedő két óriás, az öreg tölgyfa és vén hárs – és testünk fűszereivel újra megszórtuk ismeretségünket. Gyönyörű aktus volt, egy pillanatra lebegni láttam magamat. Éreztem, ahogy a szívem ver – osztódásra alkalmas szervemhez pumpálta a vért. Olyan volt az egész, mint egy nyughatatlan álom. Ösztön-énünk nem bírt betelni egymással, és az éjszaka ünnepies csendjében vadul magunkba gyűrtük a legősibb szeretet-szerelem viszonyt. Aztán telt múlt az idő.

Észre sem vesszük, hogy gyermekeink hozományostul egytől egyig kirepülnek a családi fészekből, és az otthon melegénél már megint csak édes kettesben gubbasztunk; kívülről fújva – mint okostojás a szorzótáblát – egymás belső tartalmait. Azt sem tudatosítjuk, hogy elalvás előtt mindig hátat fordítunk egymásnak, de a másnap névtelenségében ugyanazon a hullámhosszon ébredünk. Kyrie eleison! Lehet, hogy tévedek – ami emberi dolog -, de én ilyenkor boldognak látlak, mert mint finom férfi “liaison”-ban vagyok a selymes nő érzelmi világával.
Kapcsolatunk ezen szakaszában a mindent egybekötő élmény új értelmet kap; énünk állapotát – külön-külön – átitatja önzetlenséggel.

Az évek pedig versenykocsihoz hasonlóan gyorsan elszaladtak az életük lelátója előtt, és ők azon kapták magukat, hogy egyre gyakrabban egy bizonyos világfáról beszélgettek szavak nélkül. Amikor pedig örökre lehunyták szemhéjaikat, akkor eljutottak a lényeg eszményi felettes-énjébe, amelynek szaga példa nélküli.

“A szeretet lépcsőfokai, az én olvasatomban” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!