Koldus

Összes megtekintés: 731 

…már nem is számolta, hányadszor próbálja újra.Egyre nehezebben tudott reményt ébreszteni a szívében. Figyelte a kocsijába pakolót. A harmincas,ápolt nő kabátja jól szabottan simult formás alakjára. Kocsija maximum három éves lehetett.Bevásárló kosarában biogyümölcsök és zöldségek sorakoztak katonás rendben, volt még ott egy lazac, extra szűz olívaolaj, teljes kiőrlésű kenyér…van mit aprítania a kókusztejbe…
-Jó napot!- köszönt rá. A nő ránézett.Zavartan ráncolta a homlokát, majd visszaköszönt.
-Jó napot!-Elnézést,hogy megzavarom. Szükségem lenne a segítségére.
A megszólított szemében már felvillant a türelmetlenség apró szikrája. Lehet, hogy még sem ő lesz?!
-Azonnal a tárgyra térek, mert úgy látom sietnie kell.
Amaz egyetértően biccentett, de nem válaszolt.
-Tudom,hogy nagyon furán hangzik – nem magyarázhatom el, hogy miért – de szükségem lenne rá, hogy nekem adja a kenyerét.
A nő döbbenten végigmérte a jól szabott öltönyét,márkás cipőjét, drága karóráját, majd az utolsó dobozzal a kezében beült az autójába és – a bevásárlókocsit is hátrahagyva– nagy gázzal, szó nélkül elhajtott..Visszatolta a kocsit, kivette belőle a pénzérmét. Ma már hatan hagyták hasonló módon faképnél, így az apróból tudott vásárolni egy hamburgert a nagy áruház parkolójában álló büfékocsiból.

És hát persze megint megpróbálta kinyitni a hátsó sorban parkoló, luxus terepjáróját…a távirányító már nem működött. Lemerült a sok próbálkozástól. Látta, hogy az autóban a mobilja még mindig villog a töltőn. Még egy lépés…és kifeszül a láthatatlan fal…nem mehet egy méteren belül a saját autójához…Ugyanez történt mindig, ha az áruházba akar bemenni, vagy el akarta hagyni a parkolót. Nem érti most sem. Nem érdemli ezt…

Tizenegykor egy nyugdíjas párra lett figyelmes. Praktikus, kényelmes, olcsó,de ragyogóan tiszta ruházat, fényesre pucolt cipők, a kocsijukban ásványvíz, csirkefarhát, olaj, cukor, fehér liszt, egy kis csomag kakaós nápolyi, fehér kenyér.
-Jó napot!
-Magának is fiam – viszonozta a jó kondícióban lévő, kedélyes hetven pluszos férfi.
Az asszony csak felpillantva biccentett és a divatjamúlt rongyszatyrokba gondosan pakolgatott tovább.
-Kérem,segítsenek rajtam!
-Mit tudnánk mi, kisnyugdíjasok segíteni neked?!
-Tudom,hogy a látszat ellenem szól, nem is magyarázhatom el miért, de szükségem lenne a kenyerükre.

A bácsi röviden felhorkant, majd keserűen nevetni kezdett. Felvette a felesége által megrakott szatyrokat és köszönés nélkül a buszmegállóba indultak…

Egy órakor iskolás lányok. Divatosan rongyos farmer, erős smink, fogszabályzó, folyamatos mobilcsipogás. Nézzük mit vettek:csipsz,csoki, kóla, egy rúzs… és Igen! Egy kis cipó!
-Sziasztok lányok!
Vihogás.
-Bajba kerültem.
Vihogás.
-A jó szívetekre tudok csak apellálni.
Vihogás.
-Nagy szükségem lenne rá, hogy nekem adjátok a cipót.
Vihogás.

Sutyorgás.

Távozás…

Délután négykor jómódú vállalkozó. Energiaital – több zsugorral – készételek, tartós kenyér.
-Üdvözöllek.
-Mizu haver?!
-El sem hinnéd, hogy jártam.
-De nincs is időm meghallgatni. Mondjad gyorsan, hogy mi kellene.
-A kenyered.
-Úristen?!Neked? – nézett végig rajta és felnevetett – Vicces. Nincs időm meghallgatni a sztorid, nincs időm visszamenni másik kenyérért. De mivel megnevettél, adok pénzt.
-Nagyon kedves vagy, de az nem jó. A kenyeredre van szükségem.
-Már elkéstem. Szevasz…

Hosszan nézett az elviharzó kocsi után. Már sötétedett. Ma sem sikerült. Már mindenféle fázisa volt: értetlenség, csodálkozás, elkeseredés,dühöngés, őrjöngés.

Hihetetlen ez az egész eset! Felfoghatatlan! Miért történt ez?! És miért pont vele?! Miért nem tud beszállni a kocsijába?! Miért nem tud kijutni ebből a parkolóból?! Miért nem kérhet semmi mást, csak kenyeret?!

Nem tartotta magát az emberiség jótevőjének, de nem is volt rossz ember környezete visszajelzése és saját gondolatai szerint. Szép öröksége és jövedelmező munkája volt. Jól élt, de azért nem szórta a pénzt. Pár éve még úgy tűnt, egy tökéletes álom az élete, ami aztán a házassága elszürkülésével, a válással és a gyerek elhelyezés körüli pereskedéssel hétköznapi tragédiává torzult. Önmagát sajnáló vasárnapi apukaként, aztán kamasz fiát pénzelő, de ritkán látó, langyos, rövid futókalandokkal tűzdelt, kényelmes,kellemesen magányos életet élt…

Az a fiú – olyasmi korú lehetett, mint a saját fia -itt a parkolóban…egy éve…vagy már két éve volt?! Bárki megmondta volna, aki ránéz, hogy drogos. Haja csapzottan lógott sápadt arcába, szeme alatt sötét árkok, cserepes szájjal suttogott.

Először csak átnézett rajta. Szóra sem méltatta. Gyorsan beakart pakolni a kocsijába és hazaérni a kényelmes, meleg lakásába.

A fiú nem tágított. Rekedten, gyorsan, hebegve beszélt.
-Na húzzál innen el fiam! – vesztette el végül a türelmét – Itt a bevásárlókocsi, abból kiveheted az aprót.
-Kérem!Három napja nem ettem. A kenyerét adja!
-Na azt nem. Még ha pénzt kérnél, azt lehet, hogy adnék – ha drogra költenéd is – de nincs az az isten, hogy még egyszer sorba álljak a pénztárnál.
-Már túl gyenge vagyok…
-Már túl jó színész vagy! – vágta oda mérgesen és elhajtott.
Miközben távolodott, dühösen nézegette a görnyedten álló, vékony alakot a visszapillantó tükrébe. Még hogy kenyeret! Micsoda dörzsölt kéregetési szisztéma! Senki sem adja oda a másiknak a kenyerét! Pénzt könnyebben ad. Nem azért veszi meg,hogy már a parkolóba túl adjon rajta és újra törje a fejét rajta, hogy honnan vegyen otthonra. Erre épít a fiú. Hogy az emberek elszégyellik magukat és inkább gyorsan pénzt adnak, hogy megtarthassák a kenyerüket, a kényelmüket. Mondjuk mégse fogadta el a pénzét….

Még mindig úgy gondolta, hogy lehet,hogy nem lett volna semmi baj, ha három óra múlva nem jön vissza. Nem rekedt volna itt hosszú hónapokra, ha nincs az a kispolgári lelkiismerete…de valahogy nem esett jól az otthonának a kényelmes melege. Nem öltözött át – mint máskor – csak lődörgött egyik szobából, a másikba.

Aztán úgy döntött egy pillanatra mégis visszamegy. Ha ott van még a fiú, jobban megnézi. Ha tényleg nincs jól, mentőt hív, vagy kórházba viszi. Nem terv volt ez. Ezek csak úgy átfutottak a fején a gondolatok…

Már messziről látta, hogy a kihalt parkolót meseszerűen megvilágítja a rendőrautó és a mentő villogó fénye. ..

Távolabb állt meg. Lezárta a kocsiját és közelebb sétált. Így már tisztán látta a fiú félmeztelen alakját a hordágyon, a mentős kétségbeesett küzdelmét az újraélesztéssel. A rendőr szomorú legyintését,mellyel egy újabb kölyök halálát konstatálta…sosem felejti el azt az éjszakát…

II.

A hűvös éjszaka elől a zárt autó-buszmegálló bódéjába húzódott. Nem volt konkurencia. A többi fedél nélküli– vele ellentétben – el tudott menni a közeli hajléktalan szállóra aludni.Tudta, hogy így nem fog szabadulni. Valahogy máshogyan kell. Valahogy őszintébben.

Amint azonban szégyenkezve megpróbálta valakinek elmagyarázni, hogy gyakorlatilag otthontalanul tengődik a parkolóban, azonnal elakad a szava és megnémul. Némán pedig nem lehet átjutni az emberek előítéletén. Inkább sikeresnek látszott még mindig, mint rászorulónak. Rengetegszer próbálta   összekoszolni, megszaggatni az öltönyét, de furcsa mód minden reggel tisztán, borotváltan, jól fésülten ébredt a bodegában.  Volt egy idő, amikor a „sorstárs”profi kéregető kollégákban látta a megoldást kulcsát. Megpróbált beszélgetni velük, bizalmukba férkőzni. Minden igyekezete ellenére gyanakodva figyelték.Egyik-másiktól olykor próbált kenyeret kérni, de azok felháborodott „Minket akarsz leszedni?!” kiáltásokat hallatva ott hagyták. Sőt, egyre mérgesebben figyelték, hogy milyen gyakran hagyják nála ott az érmét tartalmazó bevásárlókocsit a döbbent emberek. Párszor arra gondolt, megvásároltatja velük a megváltásához szükséges kenyeret. Az összegyűjtögetett érmékből – a hosszas alkudozás és oly sok ígért után – a legtöbben bort vásároltak, főleg saját felhasználásra. Volt olyan „jószívű”, aki őt is megkínálta. Egyetlenegy lecsúszott nő próbálta teljesíteni a kérését, de ő is dühösen jött vissza fotocellás ajtótól. Ahogy átlépte az áruház kapuját, száraz falevelekké váltak a markában szorongatott érmék…

Reggel lett. Kikászálódott a koszos pokrócok közül és undorodva nézett végig elegáns külsején. Úgy döntött, a mai napon a fenyőfa árusok mögé húzódik. Talán, ha valaki engedi,hogy segítsen felrakni a kocsijára a fenyőfát, akkor nem sajnálja tőle a kenyerét sem…

Délelőtt 10 órára kenyérrel nem, de újabb keserű tapasztalatokkal gazdagodott.

Aztán egy nőt vett észre, aki a bevásárló kocsijába ültetve tolta öt év körüli kisfiát. „Neki talán jól jönne némi segítség!” gondolta és a kocsijáig követte őket.

A nő esetlenül pakolt,hol a kisfiához beszélt, hol a földről szedegette a lepotyogó árukat.
-Segíthetek? – lépett közelebb és a választ meg sem várva bepakolta gyorsan és szakszerűen az ásványvizeket,gyümölcsleveket.

Miközben a nő hálásan mosolygott rá a segítségért, kezébe akadt egy kis rozscipó.

-Asszonyom! Nem is tudom elmondani, milyen szörnyű helyzetbe keveredtem.

A nő azonnal elbizonytalanodott, lefagyott az arcáról a mosoly.A férfi átnyújtotta neki a rozscipót.
-Óriásit segítene nekem,ha önként nekem adná ezt a cipót!
-Nem értem. Ne szórakozzon velem! Hagyjon kérem békén! Láthatja, hogy gyerekkel vagyok! – vágta rá összezavarodva.

A férfi szégyenkezve átment az út túloldalára és a buszmegálló háta mögé húzódott. Ebben a pillanatban az áruház hangos bemondója messzire hallhatóan bejelentette:
-Kovács Csilla a 6-ospénztárban felejtette a bankkártyáját. Ha hitelt érdemlően igazolja magát,félórán belül még átveheti.

A nő épp a kisfiát övezte be a gépkocsi gyerekülésében. Űzött arckifejezéssel kiugrott a kocsiból.Valamit visszakiáltott a kisfiának, a kocsit gyorsan lezárta és vadul visszarohant az áruházba.  „Felelőtlen, kelekótyanő! Itt hagyja szegény gyereket felügyelet nélkül, a kocsiba zárva!” – gondolta a férfi és közelebb lépett az autóhoz, hogyha bármi gond adódik, közbe tudjon lépni.Egyszer csak leereszkedett a gépkocsi hátsó ablaka.

-Bácsi! Bácsi! Gyere ide légy szíves! – hallotta a csilingelő gyerekhangot.
-Hogy tudtad az ablakot leengedni?
-Az anyukám elfelejtette lenyomni a gyerekzárat.
-Elég sok mindent elhagy,elfelejt mostanában az anyukád!

Azonnal el is szégyellte magát, hogy ilyet mondott a gyereknek az anyukájára.

-Már úgy értem, biztos sok gondja van, azért felejtette el.
-Igen. Nagyon beteg a nagymamám, azért szomorú.
-Igazán sajnálom.Biztosan meg fog gyógyulni a nagymamád.
-Gondolod?
-Persze, biztos vagyok benne.
-Tudod miért hívtalak ide?
-Félsz egyedül?
-Dehogy! Buta vagy?! Már elmúltam öt éves!
-Alázatosan elnézésed kérem – mondta a férfi viccesen hajlongva – és nem győzött betelni a kitörőgyerek kacagással.
-Azért hívtalak ide, mert neked akarom adni ezt a kenyeret. Az anyu idetette mellém a hátsóülésre. -De hát a mamád azt mondta, hogy nem adja nekem…
-A mama most szomorú, nem értette, hogy neked mennyire kellene.
-Össze fog szidni érte.
-Észre sem fogja venni.Vagy azt hiszi majd, hogy azt is elvesztette.
-Az anyukákat nem szabad becsapni.
-Akkor megmondom majd neki, hogy neked adtam karácsonyra.

A férfi ámultan vette át a vágyott, csodálatos rozscipót. Ekkor a nő – kezében szorongatva a bankkártyáját– visszaért az autóhoz, bevágódott a vezetőülésre és elhajtott.Egy apró, ötéves kéz egészen addig integetett a hátsó ablakból, míg el nem tűnt a gépkocsi a forgalomban.

Sokáig állt még ott sírva,két kézzel szorítva a kenyeret..Aztán az autójához sétált, kinyitotta az ajtaját. A gépkocsi motorja pöcre beindult. Elhelyezkedett a kényelmes vezetőülésben, leengedte az ablakot és hazaindult.

Már majdnem kiért a parkolóból, amikor szeme sarkából meglátta a jól öltözött, harmincas nőt.Messzire hangzó, elegánsan affektáló hanghordozással éppen egy családot próbált meggyőzni:
-Legyenek szívesek nekem adni a kenyerüket, mert máshogy nem mehetek haza. Ó, a maguké nem is teljes kiőrlésű?!
-Na, ez nagy menet lesz –gondolta és rákanyarodott a hazavezető útra.

“Koldus” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Rita! Fején találtad megint a szöget. Vagy inkább jelen esetben a kenyeret. Az én értelmezésében azért kenyérre volt szüksége egyrészt, mert azt tagadta meg a kábszeres fiútól.
    Aztán már nem tudjuk hogy tényleg ott ragad vagy “csak” lelkiismeret furdalás a van…Másrészt azt gondoljuk, hogy kenyeret bármikor bárki ad a rászorulóknak
    ( Pl. Szent Erzsébet,stb.)
    De a nem rászorulónak tünőnek?

  2. Érdekes történet volt. Igazából nem értettem, hogy miért pont a kenyérre volt szüksége. Talán csak az a lényege, hogy azt adjuk, amire a másiknak szüksége van?

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!