Első napom története: Nyolcadik történet: Ködös reggelen

Az Én történetem, 1960. január első napjaiban a téli szünet utáni első tanítási napon történt. Akkoriban kemény, hideg téli napok uralkodtak. Általában egész télen hóborította a tájat. Ezen a hétvégén újra havazott. Esett vasárnap estig. Ami nem volt szokatlan, hiszen akkor még minden évszak követte egymást.
Hétfő reggelre jócskán lehűlt a levegő. Ezt még tetézte a sűrű köd. Anyukám azt mondta: – nem engedlek el egyedül az iskolába. Elkísérlek egy darabig, nehogy eltévedj a töretlen hóban.
Jó melegen felöltöztünk, bekötöttük a fejünket, csak a szemünk látszott ki a sálak alól. Hat órakor indultunk. Apukám és a pulikutyánk lábnyomait követtük az elágazásig. onnan könnyű volt tájékozódni, mert fák és bokrok övezték a dűlőutat. Útközben megbeszéltük a barátnőmig jön Velem, aztán onnan ketten folytatjuk utunkat.
Barátnőmet Marikának hívták. Ő harmadikba járt, Én negyedikbe. Félórányi gyaloglásra laktak tőlünk. A köd olyan sűrű volt, mint ahogy szokták mondani: Az orrunkig sem lehetett látni. Szerencsésen megérkeztünk a tanyájukhoz. Ott Illés bácsi Marika apukája fogadott bennünket és közölte velünk a kislánya lázasan fekszik, nem megy iskolába. Ekkor anyukám úgy döntött, velem tart a dűlőútig, amely egyenesen az iskoláig vezet.
A tanyasi embereknél az volt a szokás, nem mentek mindenütt az úton. Levágtak egy – egy sarkot, átszelték a szántóföldet, kevesebbet kellett gyalogolni, meg hamarabb elérték a céljukat. Így tettünk akkor Mi is. Mentünk bátran, habár térdig ért a hó, vagy még azon is túl! Magabiztosan szedtük a lábunkat. Jól ismertük a környéket. Anyukám is erre járt egykor iskolába. Néhány nyuszi nyomon kívül semmit sem láttunk. Egy árva lélekkel sem találkoztunk.
Egyszer anyukám megszólalt: – Szerintem eltévedtünk. Rengeteget gyalogoltunk, a dűlőnek már rég itt kellene lenni! Megálltunk. Hallgatóztunk, azon tanakodtunk mit csináljunk. Forduljunk vissza? De abban a pillanatban meghallottuk a pulikutyánk hangját. Ugyanis apukám a nem messze lévő TSZ tanyában dolgozott. A baj az volt, hogy a kutyaugatást a hátunk mögül hallottuk, pedig balra kellett volna. Bebizonyosodott a gyanú, valóban eltévedtünk. Egyenlőre azt sem tudtuk hol járunk. Folytattuk az irányt előre.
Néhány méter megtétele után egy tanya képe rajzolódott ki a tejföl sűrűségű ködből. Szinte egyszerre felkiáltottunk: – Ez a Pásztorék tanyája! Megnyugodtunk. Ugyan átmentünk még egy plusz dűlőközt, de ez nem érdekelt bennünket, mert tudtuk hol járunk. Egymásra néztünk és hangosan kacagtunk. Ugyanis bő egy óra alatt „megőszültünk”. Dér lepte el a szemöldökünket, a szempillánkat. Pár perces „séta” után megpillantottuk az iskolatársak lábnyomait. Innen már egyedül mentem tovább. Követtem a nyomokat, rövidesen odaértem az iskolába.
Anyukám a dűlőúton indult vissza. Egyenesen haladt, kereste a hátrahagyott nyomunkat. Arra gondolt azon visszatalál. Az elgondolás jónak tűnt. Lépegetett a nyomok mentén. Egyik helyen megcsúszott, épp ott volt egy gödör, amit nem látott, mert a szél telerakta hóval. Derékig süppedt. A kezével kaparta a havat, addig amíg megtalálta a gödör szélét. Így nagy nehezen kimászott belőle. A csizmája tele lett hóval, kezei, lábai, elgémberedtek. Szerencsére eltudott vánszorogni Illés bácsi tanyájáig. Ott száraz ruhát adtak rá, A testét átmelegítették, meleg teával itatták. Dél körül járt az idő mikor elindult haza. Addigra felcsillant néhány napsugár a sűrű ködtakaró mögül, kitartóan ostromolta a makacs szürkeséget. Meg is lett az eredménye, bár még távolabb tartotta magát a köd, de közben csodálatos kép rajzolódott ki. Most anyukám nem tudott örülni neki, mint máskor, nagyon kimerült.
Iskolából hazamenet megtaláltam azt a helyet, ahol anyukám belecsúszott az árokba. Először azt hittem őzike esett bele, de csak csizmanyomokat láttam. Elég ijesztő látvány volt. Bevittem Marikának a leckét, akkor mesélték el mi történt. A sírás fojtogatott, engem féltett és Ő esett bele a gödörbe. Amilyen gyorsan tudtam szedtem a lábaimat. Reménykedtem épségben hazaért.
Utólag már tudta anyukám, rossz döntést hozott. A hosszabb, de biztonságos utat kellett volna választani. Én is megjegyeztem egy életre! Ha hasonló köd szállt le az alföldi tanyavilágra olyan utat választottam ahol volt tájékozódási pont. Mert hiába ismeri az ember a környéket, mint a saját tenyerét, ilyen esetben a köd az ÚR!