Első napom története: Tizennyolcadik történet

Fogalmam sem volt, hol vagyok. A házak ismerősek voltak, de csak mint valami gyerekkori emlék. A formájuk úgy tűnt, mintha változna, ahogy forgolódva próbálom őket felismerni.

A fejem fölött egyszerre elhúzott egy hatalmas kőtömb. Körülbelül kádárkocka méretű volt és forgott. Elsuhant az előttem szélesen elterülő trapéz tér fölött, és bekanyarodott egy égig szökő, masszív épület mögött, ami a tér szemben lévő élét határolta, és ami mögé a teret közrefogó utcák is befutottak. A pályájából úgy néztem, valami precíz íven halad odafönn, de ahol elhaladt, nem látszott sem sín, sem semmiféle drót.

Az volt az érzésem, hogy valami jármű lehet. A méretei alapján tömegközlekedési eszköz, de úgy rémlett, nem láttam rajta se ablakot, se ajtót.

Talán sosem jártam még itt, nem is tudom, hogy kéne itt kinéznie egy ablaknak, ha látnék egyet, akkor sem ismerném fel. Körbenéztem. Az épületeken, amikről biztosra vettem, hogy amúgy lakóépületek, ugyancsak hiányoztak az ablakok, de az volt az érzésem, hogy mikor az egyik irányba vizsgálódom, a hátam mögött mégiscsak ablakosak. Mintha minden ablak elbújna, mikor észreveszi, hogy szeretném megvizsgálni.

A tér túlsó végében, a szemben lévő monstrum mögül ismét feltűnt a tömb, nagy ívben, süllyedve haladt felém, és szinte a hajamat súrolta, ahogy elszáguldott felettem, ahol megfordult és emelkedett, döntött ellipszis pályáján. Egy pillanatra mindenhol feltűntek az ablakok. Körben az épületen is, meg ezen a tömbön, de akkorra ezek már nem érdekeltek. Sürgősen rá akartam jönni, hogy hol vagyok, és erőlködtem, hogy valami kiindulási pontot leljek.

Minden sárgás homokszínű volt, amiből arra következtettem, hogy csakis Itzamalban lehetek, ott van minden épületnek sárga színe. Még törvénybe is van iktatva, hogy senki a házát más színűre nem is festheti. Az, hogy Itzamalban két szintesnél magasabb házat nem látni, és azok színe még véletlenül sem ilyen halovány, hanem a legszürkébb időben is ragyogó kanárisárga, egy pillanatig sem foglalkoztam. Úgy döntöttem, megszólítok valakit, hátha beszél spanyolul.

Ekkor vettem észre, hogy senki sincs körülöttem. Már épp kezdtem volna eltűnődni, hogy ez eddig vajon hogy nem tűnt fel, mikor a tér közepén megláttam egy fickót. Barna bőrű, alacsony, zömök alakot, kinyúlt, rózsaszín pólóban és rövid bluejeansben. Megindultam felé, de két lépés után úgy tűnt, elvész a tömegben. Mindenütt emberek álltak, jöttek-mentek, persze mind nekem keresztbe, az udvariasságnak leghalványabb jelét sem mutatva, és persze tudomást sem véve arról, hogy én is szeretnék haladni. Ehhez pedig nyilván semmi joguk nem volt, pláne, hogy egy pillanattal azelőtt még ott sem voltak.

Hosszas küzdelem árán sikerült magamat átverekedni a tömegen, de nem a tér közepére jutottam, hanem egy utcasarokra. Határozottan Itzamalban. Alacsony, élénksárga épületek, nem messze maja piramis, a csúcsán narancsos nedvektől csepegő korong.

Hol fogok aludni? Fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, hol voltam egy órával ezelőtt, vagy hol töltöttem az utóbbi heteket.

Hirtelen észrevettem a rózsaszín pólós fickót, ott állt az egyik ház ajtajában, nem messze tőlem. Így közelebbről nézve nagyon ismerős volt. Éreztem, hogy szikráznak a piramisidegsejtjeim, ahogy próbálom felidézni, honnan. Mint mikor egy dal egyetlen sora hangzik el újra meg újra a fülemben, és már az ujjaim is görcsbe rándulnak az erőlködéstől, ahogy próbálom a dal többi darabját előkaparni a fejemből, vagy legalább a címét, hogy meghallgassam. Telefon! Azon mindent meg tudok nézni.

Nem volt nálam. A nadrágomon nem volt zseb, de legalább könnyű, kellemes anyagból volt, ezért nem éreztem, hogy ragadok az izzadtságtól, aminek alighanem így kellett lennie, ha itt vagyok, ebben a trópusi városban.

A férfi zsebre dugott kézzel dohányzott. Arca tokás volt és borostás, a szeme mélyen ülő barna, a fején baseball sapka, amin a feliratot sehogy sem tudtam kivenni, pedig nem volt messze. Szaladgáltak rajta a betűk.

Szerettem volna én is rágyújtani, de semmi nem volt nálam.

Egy kéményt láttam nagyon közelről, amiből kitör a füst, sűrű, vaskos oszlopban, aztán mintha nekiütközne valaminek, elomlik a kémény körül.

Az utcát áthatolhatatlan köd burkolta be. Nem láttam mást, csak a ház falát magam mellett. Az még mindig sárga volt, de régi konyhalámpa színű sárga. A ködben konyhai lámpák világítottak. Enyhe nikotin- és kotyogós kávészag töltötte meg a teret, én pedig elindultam abba az irányba, amerre az előbb még láttam a pasast dohányozni.

Sehol sem volt. Mentem tovább egyenesen, a fal mentén, hosszú perceken keresztül. Nem sétálhattam el mellette. Meg voltam győződve róla, hogy ott lesz valahol előttem, mert eddig is mindig ott volt.

Mögülem léptek hallatszottak, és az idő is kezdett nyirkosabbá válni. A fal megszürkült, a köd besűrűsödött, a lámpák fénye fakulni kezdett. Sietősebbre vettem. El kellett, hogy érjem a rövidnadrágos férfit, de eddig sem figyelt fel rám, az egyetlen ésszerű megoldásnak az tűnt, ha kiáltok neki. Nem tudtam, hogy szólítsam meg, aztán rájöttem, hogy egyetlen szó sem jutott eszembe spanyolul. Egyáltalán semmi. A léptek közeledtek, én pedig tátogva futottam, és nem jött ki hang a torkomon. A lábam alatt lejteni kezdett a talaj, és előreborultam. Lassan, ahogy zuhantam bele a ködbe, egy szó türemkedett az agyamba, azt ordítottam: “baño”

Döngölt padló csapódott a bal talpamnak, jobbal ügyetlenül zártam mellé. Pont, mint mikor az ember a sötétben eltéveszt egy lépcsőfokot. Előttem két boltíves ajtókeret. A kettő között felirat: “baño”. Bal oldalt egy ló állt az ajtó mellett, és a mellső lábát magasra emelve nyalogatta, mint egy macska. A két ajtókeret felett is volt valami felirat, de nem tudtam jól kivenni. A lényeg valahogy mégis átjött: Balra férfiak, jobbra a nők. Persze, ez a mosdó lesz! Nem jutott eszembe a szó spanyolul, pedig az előbb még megvolt. Visszanéztem a két ajtó közötti részre, ahol valami betűkavalkád kavargott. Nem tudtam kivenni. Erősen csillogott rajtuk a délutáni fény, ami mögülem áradt a falra.

– Nem ülsz le? – kérdezte egy hang, majd megköszörülte a torkát.

Arra gondoltam, jól esne leülni. És ültem. Oldalt a feliratnak, amit eddig néztem. Előttem egy asztal, a szemben ülő széken a baseball sapkás, borostás fickó úgy kortyolt egy dobozos sört, hogy közben szélesen vigyorgott, a szájában pedig ott füstölt egy szál cigaretta, ami a gigájával párhuzamosan járt le-föl, miközben kortyolt. Rájöttem, honnan ismerem. Gyerekkoromban az egyik pólómon volt rajta. Ugyanígy festett, és volt rajta valami mókás felirat egy nyelven, amit nem értettem.

Hirtelen belém hasított, hogy megőrülök, ha nem tudom meg, mennyi az idő. Oldalra pillantottam, ahol a két ajtó volt, de ott nem volt óra, csak egy ajtó a kettő helyén, meg egy macska, aki amint észrevett, beszaladt egy közeli bárpult mögé. Ott látszott egy óra, de akárhányszor próbáltam meg leolvasni, a mutatók mindig odébb ugrottak. Visszanéztem a feliratra, amit legutóbb nem sikerült kiböngésznem. Úgy tűnt, “desperado” van oda írva, aztán ahogy jobban megnéztem “desesperado”, vagyis kétségbeesett, ezt végre értettem, és nagy büszkén visszaolvastam volna a feliratot, de addigra már megint nem az volt, hanem valami olyasmi, hogy “despierdido”, amit végképp nem értettem.

– Segítek, jó? – kérdezte a fickó, akinek egyáltalán nem olyan volt a hangja, mintha tele szájjal beszélt volna, pedig nem tette le sem a sört, sem a cigarettát – Elébredtél.
– El?
– Igen. Ez van odaírva, de nem fogod tudni elolvasni.
– Miért nem? – és visszafordultam hozzá.

Ő addigra már letette a sört; a cigarettát, ami látszólag nem fogyott, mióta legutóbb odanéztem, egy ügyes nyelvmozdulattal beforgatta a szájába, megrágta és lenyelte. Követtem a dohányos papírmassza feltételezhető útját, és akkor vettem észre, hogy a pólóján pálmafás tengerpart látszik, lenyűgöző realisztikussággal ábrázolva. A fa levelei még kissé lengedeznek is a szélben és a víz lassan mossa a partot. Felette: “Las Islas de San Pavardos”. Ezt végre el tudtam olvasni, és gyorsan el is kaptam a tekintetemet, nehogy megváltozhasson. Néhány pillanatig különösen tisztának éreztem a fejemet. Szent Pavardos Szigetei nem léteznek. Ez egy titkos kód volt, amit a dohányzásról való leszokással reménytelenül küzdő barátommal használtunk arra, hogy jelezzük egymásnak, ha társaságban voltunk, hogy ki kéne sunnyognunk valahogy rágyújtani.

– Mert nincs odaírva semmi, azért – mondta a fickó és rövidet krákogott.
– És az óra sem képes mutatni az időt – mondtam én, miközben a tekintetemet fixálni próbáltam az asztal szélén, hátha legalább az nem mászik odébb, miközben nézem. Erre persze folyni kezdett, lassan, mint egy világosbarna kevert-massza a tepsiben.
– Hát, nemigen.
– Mert itt másként telik az idő.
– Hát… Nem. Vagyishogy eleve a felvetés hülyeség.
– Mi? Hogy telik az idő?
– Új vagy itt, ugye?

Nem értettem, miért kérdezi. Nyilvánvaló volt. Eddig úgy viselkedett, mintha tudná. Az arcába néztem. Kicsit más volt, mint az előbb, de azért nagyjából mégis ugyanaz. A borostái között egy szál cigaretta mászott lassan felfelé, mint egy hernyó. Befészkelte magát a szájába és önelégült szisszenéssel meggyulladt.

– Ez az első napom – mondtam, és most először éreztem úgy, hogy tudom, mi a helyzet. Ebben a kijelentésben egészen biztos voltam.

A pasas bólogatott. Kivette a cigarettát, kicsit krákogott, lehamuzott az asztalra – nem mertem odanézni – aztán belekortyolt a sörös dobozba, aminek csak a fém része látszott ki. A feliratot, nagy megkönnyebbülésemre takarták az ujjai.

– Na, akkor kicsit zaklatott vagy, de nyugodt.
– Mi?

Az volt az érzésem, azt akarja mondani, hogy majd megnyugszol. De ahogy mondta, olyan természetesnek tűnt, talán én hallottam félre.

– Azért nincs odaírva semmi – mélyen beleszívott a cigarettába, és miközben a füstöt fújta kifelé, szólt tovább a hangja, mintha épp beszélt volna – Mert akkor oda kellett volna írni valamit, de nem lehet, mert akkor már oda lenne írva valami. Csak az van, hogy a lenne meg a volna meg a van nem különbözik egymástól. Meg a volt meg a lesz – és ekkor már megint mozgott a szája, de a hangja nem változott – meg ilyenek.
– Itt másként telik az idő?
– Nincs ilyen, hogy idő. Az előbb Vácon voltál, azelőtt Itzamalban. Mennyi idő Vácról Itzamalba eljutni?

Vácon? Persze, egy pillanatig olyan érzés volt, mintha ott lettem volna. A ködben, a fal mellett, úgy két méteren keresztül.

– Hát…
– Azelőtt pedig egy, hát mondjuk úgy, hogy egy nem létező helyen, mert ott, ahol van külön Vác is meg Itzamal is, ott nem létezik. Egy végtelen távoli pont, ha úgy tetszik. Onnan mennyi idő eljutni Itzamalba?

Nem tudtam válaszolni. Igaza volt, de ettől a kérdésnek még nem volt értelme. Nyilván eltelt valamennyi idő, hiszen itt nappal volt, ott meg este. Ki sem mondtam, tudtam, hogy nem igaz.

– Persze, de aközött jutottál innen oda, hogy az egyik lábadat felemelted, aztán kicsivel odébb leraktad. Nem érezted, hogy nagyon lassan lépnél, ugye? Mennyi idő egyet lépni?

Nevetséges. Közben leszállt a Nap. Nem szólaltam meg.

– Nem szállt le. Fent volt, aztán nem. Nem haladt át az égen. Nincs Nap, ami áthalad az égen, úgyhogy nincs nap, amit percekre oszthatnál, azt meg másodpercekre. Nincs amit felírhatnál a falra, hogy aztán ott legyen, és azért legyen ott, mert te felírtad, másodpercekkel azelőtt.

Lenéztem az asztalra. Sehol sem volt. Két egymásnak fordított széken ülve beszélgettünk.

– Nincs ott asztal, amit valaki odarakott.
– Hol vagyok?

Pontosan tudtam, hol vagyok, nem tudom, miért kérdeztem meg. De ő csak ennyit válaszolt:

– Aha.
– Nem fogok felébredni?
– Nem is lehet. Amikor elalszol, és mélyen alszol, akkor itt vagy, persze nem teljesen. Nem úgy, mint most. Aztán felébredsz, folytatod tovább a dolgokat, ott. A világot nagyjából úgy találod úgy találod, ahogy hagytad. Aztán ha megint elalszol, akkor megint teszel itt egy kört. Alámerülsz. Odaát ketyeg az óra, és egyszer csak megcsörren. Akkor felmerülsz megint, és így tovább. Vedd úgy, hogy ez az egész megfordult. El vagy ébredve.

Miközben beszélt, a tekintetemet leemeltem az arcáról és újra megpróbálkoztam megvizsgálni a falakat, de nem voltak ott. A téren voltunk, amit égig érő épületek vettek körbe. A fejem felett elsuhant a tömb.

– Itt nem fogok elaludni.
– Nem.
– Majd megszokom?

Persze, nincs majd, szóval gondolom nem. Már megszoktam.
A tömb megint elsuhant a fejem fölött.

– Dehát ez cirkulál! – ordítottam diadalmasan – Akkor mégiscsak van idő. Látom, merről jött! – és felnéztem oda, ahol a tömb volt.

Fölöttem lebegett, nem mozdult. Aztán érkezett a szemben lévő épület mögül, és a fejem fölött már nem volt ott. Elsuhant felettem. Aztán megint és megint és megint. Néztem a pályáját, de már nem láttam az ellipszist. Már a haladás irányát sem tudtam volna megmondani.

Az első napom. Nincs is nap. Nincs is első, mert azt valaminek követnie kéne, és azelőtt meg nem lehetett volna másik. Néztem fel a tömbre, és a következő pillanatban – vagy abban a pillanatban? – benne voltam, a többi utassal együtt, és suhantunk körbe az épületek felett. Szédülni kezdtem, de nem émelyegtem tőle.

A tömb olyan pályára állt, amilyenre én szerettem volna, hogy álljon. Egyenesen kezdtem suhanni, fekve.

Az utasok nincsenek sehol, sem a tömb falai. Napkelet felé repülök, vagyis arra, amerre érzem, hogy napkeletnek lennie kell, és ha egyszer odaérek, lemerülök a tengert övező hegyek mögé és felhozom a Napot, hogy átvágtatgassak vele az égbolton, és majd az lesz az első napom. Az első nap.