Mogyorófavessző

Mindig is tudtam, hogy a régi öregek igen csak találékony emberek voltak, mondhatnám, megvolt a józan paraszti eszük. Beszédes neveket tudtak kitalálni még a gyalogutaknak is.  Az őszi utat nemes egyszerűséggel csak sárosnak nevezték, mely a falu mellett húzódott. Kátyús, hepehupákkal teli út volt az, olyan, mint az akkori világ maga, melyet nagyapám megélt. Télen, amikor már térdig ért a hó, nem is voltak utak. Nappal, mindig csak toronyiránt haladtak a szánnal, éjszaka a csillagok mutatták az utat a kései vándoroknak. Tavaszonként a falubeliek a mezőre, földekre, és a szomszédos falvakba a zöldcsapásokon jártak. A nyári utat mindenki ismerte mifelénk. A kertek alatt a mezőszélben kanyargott egészen fel a szőlőhegyig. Sudár, magas jegenyesor volt mindkét oldalán. Nagyapám csak gatyaszaggató porosnak nevezte.  Mindig azt mondta:

– Édös gyerekeim, mire fölértem a hegyre, a sós izzadság mardosta a bőröm, de olyan erővel, hogy még a gatyámon is likat mart! Le is szaggatta volna rólam, ha nem csomózom eléggé szorosra a madzagját!

Mindegy volt, hány alkalommal mondta el ezt nekünk, mi mindig ugyan olyan örömmel hallgattuk. Hallgattuk ezt is és a többi mondandót is, mellyel nagyapánk mulattatott bennünket. A sok történesekből, melyekről oly nagy szeretettel és türelemmel mesélt nekünk volt egy, mely szívemnek a mai napig is nagyon kedves, melyet nagyapám emilyenképpen mesélt nekünk…

Nagyobb iskoláskorban voltunk akkor. Már befejeztünk öt osztályt csak egy volt még hátra. Fiú gyerek lévén, sok dolgot kellet a háznál is végezni. Már reggelente a jószág ellátásába is segédkezni kellett. Majd az iskola után a mezőn is akadt bőven munka, vagy éppen a ház körül az állatoknál. Délutánonként még a hittanórákat is nagy buzgón kellett látogatnunk. Ha mégsem tettük, akkor drága jó szülém és édesapám haragját el nem kerülhettem. No persze meg tiszteletes urunk mogyorófapálcájának simogatását sem. Ej, de nagyon szerette azt a mogyorófapálcát! Ha nem tanultuk meg a zsoltárokat, nem inököltünk2 szívvel lélekkel, olyat csapott a prédikáló asztal szélire, hogy menten meghűlt bennünk a vér. Azt követően a legnagyobb igyekezetünkkel inököltünk. Egyik alakalommal a szomszéd Pista elkésett a hittanról, mert nagyapja dohányából rágcsált egy keveset, oszt elnyomta az álom. Drága jó tiszteletes urunk hurkásra csapdosta a tenyerét azzal a nevezetes mogyorófapálcával.

Szerencsétlen Pista gyereknek még a könnyei is folytak. Dolgozni sem tudott napokat, szegény anyja disznózsírral kenegette a tenyerét. Hisz az ő egyetlen drága Pistukája nem érdemelte meg a verést, hiszen nem tett semmi rosszat, csak elkésett a hittanóráról. Az édesapja meg léhonda1 semmirevalónak nevezte, hogy szégyent hozott a fejére.

Öten voltunk jó pajtások. El is határoztuk, hogy ezt nem hagyjuk annyiba! Meg fogja még a tiszteletes úr ezt emlegetni. Megbeszéltük, hogy este, találkozzunk a kertünk végében a nagy szénabaglánál3. Ott majd megtaláljuk mi a módját annak, hogy nagytiszteletű urunk még egyszer fel ne emelhess a mogyorófapálcáját. Pár nap múlva aztán eljött a tettek ideje.

Azon a napon a hittan órán már tudtuk, holnaptól minden máshogyan lesz majd. Pistukának egyetlen dolga volt azon a napon, az hogy az összes addigi zsoltárt felinökölje a tisztelendő urunknak, hogy ezzel bűnbocsánatot nyerjen a késésért.

léhonda1: semmirekellő, naplopó, munkakerülő

inököl2: énekel

szénabagla3: szénaboglya

 

Ez időben a hittanszoba kis ablaka közé a Jenő gyerek egy kis fakérget csúsztatott, ami alig volt látható, így az résnyire nyitva is maradt.

Jó idő elteltével tisztelendő urunk már megelégelte a sok éneklést, arra hivatkozva, hogy tiszteletteljesen viselkedtünk korábban eleresztett bennünket. Hazaérve mindegyikünk segédkezett a ház körül, majd éjfél felé, mikor a vén bagoly huhogni kezdett kiosontunk a házból. Ferkó, a Jenőgyerek, Jóska meg én már ott toporogtunk a templomkertben a vén fenyőnél, mindegyikünknél egy-egy kötél volt. Pistuka is meggyütt, ő hozta a vonyigálót4.

Benyomtuk a hittanszoba kis ablakát, majd Jóska bemászott és azt a nevezetes gyerekverő mogyorópálcát kihozta nekünk. Ferkó a nagyapja bicskájával gyorsan rákaristolt:

„ Hiszem bűneinknek bocsánatát! „

Mink meg ez idő alatt kiemeltük a templomkaput a sarkából, kötéllel átkötöztük, odaerősítettük a mogyorópálcát is reája. Én fölmásztam az öreg fenyő legtetejébe a vonyigálóval4. Mikor fönt voltam, lenyújtottam, a többiek a kampójára akasztották a kiskaput, alulról tolták fölfelé, én meg teljes erőből húzta, míg a Jenőgyerek fel nem ért mellém. Megizzasztott rendes bennünket. Fönn voltunk a fenyő tetejébe a kaput is felcibáltuk végre. Ferkó a másik fán mászott, a templomtorony első kiugrójáig. Átvetett egy kötelet rajta, a vonyigálóval magunk felé húztuk, hozzákötöztük a templomkaput és felhúztuk a toronyra. Ott lógott a templomkapu, rajta a mogyorópálcával a torony csillaga alatt pár méterrel. Úgy nézett ki, mint amit a villámlás odavágott. Meg is állapítottuk jó munkát végeztünk! Nagy nehezen hazakászálódtunk, de már nem bírtunk aludni, alig vártuk, hogy hajnalodjon…

Még iskolába sem kellett volna indulni, már hallottuk a harangszót. Mire kiértünk már minden valamire való ember a faluból ott tolongott a templomnál. Méltóságos jegyzőurunk a tanító úr, postáskisasszony, az öreg kisbíró, de még a faluvégi kocsmáros és a vénséges vén javasasszony Máli néni is. Ez utóbbiról tudni kell, hogy nem szívlelték a faluba az okosok, mert az a szóbeszéd járta, hogy akit az öreg Máli megátkoz, annak annyi. De a szegényebbje, szerette, mert értette a gyógyítás, ha nagy volt a szükség, kevés a fizetség, akkor Máli mindig ott volt nekünk. Láttam a szemében, hogy tudja, tudja, hogy mink voltunk. Meg is ülte az ideg a gyomromat menten, de láttam a többiek arcán is a sápadt színt. Egészen addig, amíg meg nem pillantottunk tisztelendő urunkat bojtos hálópapucsába, meg a hátára dobott lópokrócban, ahogy tátott szájjal bámulja a templomtornyot a magán felejtett bajuszkötőjébe. Olyat felvihogtam, hogy menten kaptam is apámtól egy akkora parasztlengetőt, hogy belézúgott a fülem. Drága jó pajtásaim is tiszteletes urunk éjszakai viseletét mustrálgatták kikerekedett szemekkel. Amikor a Jenő gyerek szamárfüleket mutogatott, jelezve nekünk, hogy olyan a tiszteletes úr hálósipkája, mint a szamárfül, már csak az iázás hiányzik a sapka alól, nem bírtuk tovább. Olyan vihogásba törtünk ki, hogy mindegyikünk egy újabb nyaklevessel gazdagodott akkor reggel. Az öreg Máli, hogy megmentsen minket a nagyobb veréstől elkezdett égtelenül vihorászni, és közben a templomtornyot nézte. Anyám annyit mondott:

-Elment szegénynek már a maradék esze is. Féldeszkás szegény lelkem!

Vonyigáló4: a téli rakományból kisebb mennyiségű széna vagy szalma kitépésére alkalmas horog, kb. 1,5 méteres nyéllel.

 

Máli még hangosabban nevetett, mert már látta, amit mi még nem! Szaladgált körbe, körbe, mint a megveszekedett őrültek, az kiabálta:

-Arrább, arrább, mindjárt itt lesz!

Mindenki hátrált, egyedül tisztelendő urunk imádkozott buzgón, mondván, őt az ő ura megvédi minden rossztól, ő a földi helytartója, semmilyen bántódás nem érheti. Mikor imára kulcsolta a kezét, akkor a templomkapu hatalmas csattanással leesett a toronyról. Nem sok mentette meg a nagytiszteletű urunkat annyi bizonyos. Mindenkibe meghűlt a vér.

A vén javasasszony ugrált oda nevetve a kapuhoz, levette róla a mogyorófavesszőt, magasba emelte, azt mondat:

– Na, méltóságos nagytiszteletű urunk! Üzenete gyütt fönntrül! Olvassa csak, mi áll a mogyorófavesszőn!

Tiszteletes urunk torkán alig akartak kijönni a szavak, aztán mégis csak olvasta:

– „ Hiszem. ..bűneinknek bocsánatát ! „

Nyomban összesúgtak az emberek és rosszallóan tekintettek a tiszteletes úrra, akinek addigra már kezdett derengeni valami a fejében, mert összeráncolt homloka fénylett az izzadságtól. Jegyző urunk tiszteletet parancsoló, emelt hangon követelt magyarázatoka. Először arra, hogy hogy a ménkűbe kerülhetett fel a templomkapu a toronyba, továbbá, mi végett üzenget a mindenható a tiszteletes urunknak, talán nem tiszta a lelkiismerete? Sorra mindenki súgott-búgott, méltatlankodott, kérdezgetett. Egyre türelmetlenebbül topogott mindenki a templom körül, mert már ment volna haza tenni a dolgát, csakhogy arra is kíváncsiak voltak, hogy magyarázza meg a tisztelendő úr ezt a csúfságot, ami a mi falunkban esett meg.

Nagy sokára tudott csak megszólalni, de akkor színt vallott. Beismerte, hogy ez a mogyorófavessző mi célból is volt őnála a hittanszobába. De arra nem tudott magyarázatot adni, minként kerülhetett a templomkapu a toronyba. A Jenő gyerek apján, meg drága jó édesapámon látni véltem a megvilágosodás! Meg azt is, hogy mink ezért mit fogunk kapni.

Intettem a többieknek, aztán valahogyan visszamentünk az iskolához, hogy megbeszéljük a dolgot. Üres volt az oskola, mert ugye a többiek kinn álltak, bámulták a csodát.

Arra jutottunk, hogy mi öten, történje velünk bármi, megtartjuk a titkunkat.

Odakinn már kezdtek az emberek elfele menni, a tisztelendő úr is hazatért, kiüresedett a templomkert, csak a kapuja hevert az udvaron darabjaiba.

Tanítás után nem nagyon akaródzott még hazamenni. Gondoltuk, hogy megelőzzük a még nagyobb bajt elmentünk a faluszéli akácosba, ahol Máli kunyhója volt. Nem kellett sok beszéd, tudta minek mentünk. Hát persze, mink azt hittük majd képes lesz csodát tenni.

Valami furmányos ráolvasással soha ki nem derül, hogy mink voltunk, akik ezt a csúfságot tettük a faluban. Hímelt-hámolt, motyogott valamit a felfelé szálló pipafüstjébe, de csodát, azt nem tudott tenni! Jó szándékának bizonyossága képpen adott a hurkásra vert tenyerekre és hátsófertályokra való nyúlhájat, hátha szükségünk lesz rá.

Mire hazakeveredtem, már a dologidő végén járt apám. Nem sokat szólt, csak hátra tolta kalapját, olyan szemeket meresztett rám, hogy menten eltakarodtam a szeme elől. A konyhába érve anyám arcán láttam, ami most következik, azt egy életre megemlegetem. Odaültem a kissámlira a kályha mellé, vártam az elkerülhetetlent. Már kezdett sötétedni, mikor a többiek is gyünni kezdtek. Teli lett a konyha velünk. Apáink, meg mink tízen megtöltöttük a kiskonyhát. Anyáinkra nem nagyon számíthattunk, mert ami most következett nem asszonyok dolga volt. Ott kuporogtunk mink öten a kályha mellett. Nyikkanni nem volt merszünk.

Apáink a nagy asztalnál ültek, kortyoltak egyet a szilvapálinkánkból, megkóstolták a Jenő gyerek apjának körtepálinkáját, meg hát Pistukáék borocka5 pálinkáját sem vetették meg.

borocka5: barack

 

Azután következett a mi dolgunk! Bele is kezdett apám a mondandójába!

– Azt gondoljátok, nem tudjuk, hogy tik csináltátok ezt a szégyenletes cselekedetet?

Ha be nem ismeritek, nem kértek bocsánatot elcsinálunk benneteket a háztól, mehettek a lelencbe….. ez így ment jó darabig. Egyik befejezte, kezdte a másik mondani az egyre okosabbnál okosabb dolgokat. Közbe pedig szorgosan öblögették kiszáradt torkukat a pálinkákkal. Mink meg már kezdtük érteni a dolgot! Nem kell nekünk színt vallani, csak még egy kicsit kitartani, egészen addig, ameddig a pálinak kitart. A vége felé már apáink csak maguk közt mondogattak ezt-azt a templomkapuról, meg mi rólunk, közbe jókat derültek.

Mink meg a kályha szélin hagyott sütőtököt kóstolgattuk nagy igyekezettel.

Anyáink vetettek véget ennek a nagy büntetésnek, vonszoltak el bennünket aludni. Apáinkat meg hagyták, had higgyék, hogy most aztán móresre tanítottak minket.

Így nem lett szükségünk aznap este Máli gyógykencéjére, de a biztonság kedvéért magunknál tartottuk.

 

Másnap reggel iskolába menet láttuk, hogy a templomkertnek új kapuja van. A kapu mellett a kerítésnél kétoldalt egy-egy mogyoróbokor. Na, most meg ebből lett a csoda! Ott voltak megint az okosok, hogy lássák ezt a csodát is! Egy éjszaka alatt, hogy nőhetett meg a mogyoróbokor, hogy került fel az új kiskapu a kerítésre?

Mink mindjárt tudtuk! Ez csakis Máli meg a teknővájó Miska csinálhatta. Éreztem Máli pipafüstjét a mogyoróbokron, és Istenemre mondom, olyan volt a kerítéskapu, mintha minden egyes lécdarabkája dagasztótekenő lett volna. Mikor mindenki eltelt a csodával, mink is indultunk az oskolába. Tanítás után a tanító úr ott fogott bennünket, hogy elbeszélgessen velünk a történtekről. De mink hallgattunk egy szót nem mondtunk. Valahogyan megint az az érzés kerített hatalmába, hogy ő is tudja, tudja, hogy mink voltunk. Biztos, akkor lettem a dolgomba, mikor bezárt bennünket, hogy gyakoroljuk a szépírást, húszon ötször írjuk le a Hiszek egyet.

Otthon is megkaptuk a magunkét aznap este. Most jött csak jól a vén Máli hurkásra vert tenyerekre és hátsófertályokra való nyúlhájas kenőcse. Azon a héten nem is tudtunk se oskolába se hittan órákra járni. Anyáink gyógyítottak otthon bennünket a lázból és a torokfájásból, mert mindenkinek azt híresztelték, hogy valami furcsa nyavajáságot kaphattunk el, még az öreg doktor úr is otthonmaradást javallott, nehogy tovább fertőzzünk!

Az azt követő vasárnapon, az istentiszteleten már ott voltunk mink is. Nagytiszteletű urunk az isteni kegyelemről, csodáról, megbocsájtás erejéről tartott hosszas szentbeszédet. Mink is imára kulcsolt kézzel ültünk, hallgattuk. Aztán a Jenőgyerek oldalba bökött, és egy összehajtott papírcetlit nyomott a kezemben, ez állt rajta: Olvasd el, add tovább!

Kinyitottam, olvastam: Iázik a hálósipka! – tovább adtam. Mikor mindegyikünk elolvasta Jóska a zsebébe csúsztatta, a Jenő gyerek olyat iázott, hogy még az orgonaszó is elhallgatott. Imádságra kulcsot kezük fölé hajolva vöröslött a fejünk, hogy magunkba tartsuk a nevetés.

Tiszteletes urunk csak annyit mondott:

– Úgy hallom, újra kell hangolni az orgonát….

Mikor nagyapám el-elbeszélte nekünk a mogyorófavesszős tiszteletes úr esetét, mi mindannyiszor nagy örömmel hallgattuk. A gyerekeim is voltak olyan szerencsések, hogy még hallhatták dédapjuk „szájából” szóról-szóra elmondva ezt az esetet.

“Mogyorófavessző” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Drága Magdikám!
    Köszönöm látogatásodat, kedves soraidat.
    Ölellek szeretettel: Klári

  2. Drága Klárika!

    Nagy tetszéssel olvastam nagypapád történetét, amikor én első osztályba mentem a mogyoró vessző fontos nevelőeszköz volt, amivel körmöst, tenyerest, nagyobb vétség esetén a bokáját kellett megfogni, a vétkesnek, hogy a hátsóját könnyebben porolják.
    Szerencsére ez már réges, régen volt.
    Szeretettel gratulálok,
    Magdi🌷🌻

  3. Drága Kata!
    Köszönöm látogatásodat.
    Még csak annyit, hogy nagyapám egy kicsit szeretett túlzásokba esni, mikor
    belemerült a “mesemeondásba”….
    Ölellek szeretettel: Klári
    ❤️

  4. Kedves Rita!
    Köszönöm, hogy olvastál.
    Szeretettel: Klári❤️

  5. Drága Klári!
    Jót derültem míg olvastam történetedet, de valójában nagyon is komoly mondanivalója van.
    A gyerekek akkor is, meg most is, pontosan tudják mikor igazságtalanok velük a felnőttek.
    Egy kis késés miatt nem kellett volna hurkásra verni a fiú tenyerét.
    Szeretettel gratulálok: Kata

Szólj hozzá!