Harangok

Dombokkal körülölelt völgyben fekszik egy kis falucska. Páran lakják csak ezt a festői szépségű vidéket. Néhány parasztház koszorújából kimagasodik a falu templomtornya. Kimagasodik, éberen őrzi a falu embereit. A dombokról már eltakarodott a hó. A tavasz ujja lágy meleget hint a földre. Virágok színesre festik a kerteket. A kis patak vizén békésen úszik az aranyló napsugár. A réten, melyre sárga csillagokat rakott a gólyahír, két fiatal kacagva kergetőzik. Karcsi 19 éves, Kati 16 éves. Szerelem bimbózik kettejük között. Harangoznak délre. A föld szíve, az ő szívükkel együtt erősebben dobog. Szegény családból származnak mindketten. Jól megértik egymást. Sokat dolgoznak szüleikkel a határban. A munka mellett azonban e kis hely lakói, szakítanak időt szórakozásra is. A faluban hagyomány volt, hogy május elsején nagy bált rendeztek. Ilyenkor a környező falvakból is eljöttek a fiúk. A Kultúrházat színes krepp-papírral feldíszítették a lányok. Még piros szíveket is lógattak le a plafonról. Kati izgatottan készül. Karcsi is szép vasalt inget vesz magára. Mire odaért a fiú, látja ám, hogy a szomszéd falu bírójának a fia Misi, már ott legyeskedik az ő Katicája körül. Odamegy a lányhoz.
– Kati, gyere táncolni!
– Nem látod, hogy most velem van a csaj – szólt pimaszul a bíró fia – s ezzel el is rántotta magával táncolni Katit.
A terem szélén parasztasszonyok tekintete kísérte a fiatalok lépéseit. Karcsi csak állt, nem tudott megmozdulni. Szíve legmélyéig hatott ez a szörnyű érzés. Szerelmét elvették tőle. Cimborái észrevették, hogy a kijárat felé veszi útját.
– Gyere vissza Karcsi!
De a fiú csak kiment az épületből. Hazaért, drága jó édesanyja leolvasta az arcáról a csalódást. – Visszamész fiam?
– Nem megyek én már vissza édesanyám!
Kati és Karcsi ezek után nem is találkozott kettesben soha többé.
– Megfogta az Isten lábát – mondogatták a faluban, amikor híre ment, hogy egy bíró fia csapja Katinak a szelet.
A lány kinn a határban kapált. Megszólalt a déli harang, s a kapanyélre támaszkodva imádkozott. Hirtelen ott termett Misi.
– Gyere Kati, mutatok neked egy szép madarat.
– Várj, még egy sort bekapálok!
– Hagyd már azt a kapálást! – s ezzel erőszakosan elrántotta a lányt. Szorosan megfogta karját és húzta, húzta magával.
Pár lépésre volt az erdő. Misi az erdő szélén egy fa alá leterítette felöltőjét.
– Gyere, ülj ide mellém!
– De hol van a kis madár?
– Ugyan már, nincs itt semmiféle kismadár.
És ezzel ismét erőszakosan magához húzta Katit, s hevesen csókolni kezdte. A lány először ellenkezett, de aztán visszacsókolta, majd elterültek a zöld pázsiton. A szerelem tengerébe merültek egyre beljebb.
Hamar meg is tartották a kézfogót, s Szentiván napján már a lagzit is, hiszen a baba már kopogtatott Kati szíve alatt. Misi egész éjjel a cimborákkal mulatott, ivott. Kati alig várta, hogy a násznép elmenjen. A vőlegény, a férj hozzá sem szólt egész este. Jöttek a hétköznapok. A férj nem sokat tartózkodott otthon. Megszületett a kis Misike. Nagy volt az öröm a faluban. Eggyel több lakosa van e szép völgynek. A kis Misikének a szája olyan furcsa kékes volt.
– Mi a baj? – kérdezte aggódva Kati a doktort.
– Sajnos kedveském, szívbeteg a kisfiú – mondta szomorúan az idős doktor.
– Komoly a baj?
– Kedveském, nem tudom én, de sok jót ne remélj!
Kati a tornácon ringatja a bölcsőt, könnyeivel küszködik. Milyen jó volna, ha itt lenne most vele Misi. De ő bizony esténként csak kártyázni jár, s mire hazaér, Kati már alszik a kicsivel. Alszik? Hát, amikor nem rúg bele a kredencbe vagy az ágy lábába a hazatántorgó apuka. Így mennek a napok. Jön a Szeretet ünnepe, a Karácsony. Ez az első ünnep a kis Misikével. Vília estéjén nagy pásztortüzet raktak a falubeliek, köré gyűltek, s úgy kántáltak: Dicsőség mennyben az Istennek! Kata meleg bundazsákba fektette a kis Misit, magának a sifonból kivette a vastag kabátot.
– Hát ti hová készültök? – kérdezte idegesen, mérgesen a férj.
– A pásztortűzhöz. Misikét is elvisszük, ez az első karácsonya.
– Vedd le rögtön azt a lajbit, oszt aludjatok idebenn! Nem nektek való az ott kinn! – ezzel becsapta az ajtót és elment.
Kati otthon fátyolos szemmel énekelte a Mennyből az angyal-t, a Dicsőség mennyben az Istennek énekeket, kezében tartva kis gyermekét. Hát bizony évről évre csak könnyein keresztül láthatta a szeretet betlehemi csillagát. Életét perzselte a gondok forrósága. Testét tépdesték a fájdalmak. Misi többé nem jött haza. A kicsike nőtt, növekedett, de nagyon kis vézna teremtés volt. A szívbetegsége kihatott a fejlődésére. Anyai nagybátyja harangozó volt a faluban. A kisfiú nagyon sokszor elment vele harangozni. Égre emelte tekintetét, hallgatta a harangok zúgását. Hányszor, de hányszor figyelte édesen a bim-bam játékát. Egyik nap a harangszókor, letérdepelt a kereszt előtt, imádkozni kezdett: Istenem, úgy fáj a szívem! Majd földre rogyott a fiú.
Fenn az Égben angyalok játszottak hárfán, az Isten csendre intette őket.
– Hagyjátok most a zenét! Egy kisgyermek imádkozik a földön, hadd hallom őt!
Lenn zúgnak a harangok. Zúgnak a harangok. Elborzad az ember, a szájon megáll a szó. Van-e emberi szív, amely most ne fájjon? Zúgnak a harangok. Egy angyallal több lett az Égben. Misike a harangok hangjával üzen: Drága Anyám és Bácsikám, miért sirattok? Teljes boldogsággal már Istennél vagyok. Nem érzek fájdalmat, nem látok rossz napot.
Kinn a fenyőfa ágai a hidegben, a fatörzs felé záródnak, összehúzódnak. Azért, hogy védjék a törzsét, másrészt azért, hogy meleget kapjanak tőle. Hát most olyan sokan jöttek el a temetésre. Eljöttek, hogy ők is, miként a fák, együttérzésükkel, imádságaikkal átkarolják a szenvedő édesanya szívét. Amikor Noé a bárkából kibocsátotta a galambot, az röpködött mindenfelé, de nem tudott megállapodni sehol sem, így hát visszatért a bárkába. Lelkünk is ilyen galamb, Isten kezéből indul el, s oda is tér vissza.