Ma már tudom, hogy az élet csupa fény és csupa árnyék. Örömteli csillogás és dögletes kárhozat.
Akár Pierrot a bohóc Watteau festményén, ahol a szerencsétlen flótás oly ügyefogyottan és olyan bénán áll hófehér ruhájában előttünk, miközben éppen a könnyeivel küszködik.
Látod már, minden csupa fény és csupa árnyék. Amikor a világ örök körforgásban a nap elpusztítja az éjszakát, majd az éjszaka kebelezi be mohón a fáradt nappalt. Igen ráismertél, ez a Jin és a Jang. A nő és a férfi.
A végén ezen kívül semmi másra nem fogsz emlékezni. De jussanak eszedbe azok az idők, amikor együtt sírtunk és együtt nevettünk… Megpróbáltunk áttörni a másik oldalra, sikertelenül.
Aznap minden csupa fény volt, az árnyékok hosszan megnyúltak, és láttam a hazugság szikráját a szemedben, de úgy tettem mintha minden rendben volna. Aztán az izzó kín megvakított, és az út hideg porában fetrengve vártam a megváltó halált, ami csak késett, egyre késett, és a ropogva széthulló csillagok közt hittem, hogy az éj sűrűjében felragyogó igazság gyémánt fényét bearanyozza majd a megváltó hajnal. Nem így lett. Nem volt megváltás…
Aztán felnőttem, és elfelejtettem vad éjjeim álmatlan igazát.
Felnéztem és az éjszakai eget kémleltem, a magasztos eget, ahol sápadt fényeivel elkábítottak a gonoszan hunyorgó csillagok és hűs borával megcsókolt az est.
Rájöttem: örökké téged kerestelek.
