A vihar

Most egyedül volt, kisétált az erdő szélére, és leült egy facsonkra, élvezte az augusztusi délután csendjét. Az erdőben hatalmas volt a csend, semmi sem mozdult. Tikkasztó délután borult az erdőre. A rekkenő hőségben a fák egyetlen levele se rezdült.Szinte kibirhatatlan volt ez a hőség. Szúnyograj lepte meg, támadták kezét, arcát. A legyek is egyre pimaszabbul támadták. Ezek a vihart érzik, gondolta, ami rohamosan közeledik. De semmi gond, van nálam esőköppeny is, ha meg nagyon sűrűn esik, behúzodom a lesre – gondolta magába. És valóban nyugatról most szürkésfekete viharfelhők hadtestei nyomultak az égre, villámnyilak cikáztak bennük. Rohamosan sötétedni kezdett. Kezdetben azt hitte ,gerendákat rakodnak valamelyik vágtéren, és a guruló,rövidre vágott fatörzsek dübörgését hallja. Ezt követően koszos fekete fellegek nyaláboltak át a hegyhát felett, és a sipfűillatú virág leheletével elrettentette az erdőrengeteget. Most már tisztában volt azzal, hogy égiháború lesz, és befejeződik a szemrevételezés ideje, mert ilyenkor minden vad, élőlény és madár védett helyre húzódik.Neki is védett helyre kell hát húzódnia.
– Felettébb nagyon kell az eső, – gondolta magában Dávid, mialatt hosszú lábait fürgén, lendületesen szedve iparkodott sietve az erdei leshez. – Feltehetőleg, csak felhőszakadás, zivatar fog átvonulni, ami jól felfrissiti a levegőt. Behúzódom majd a megfigyelőhelyre, megvárom mig elcsendesedik a vihar,aztán megkeresem a barátaim is.
Az első széllökés hatalmasat tolt rajta.Izzadt laza zöldeskék ingét szorosan a testéhez tapasztotta, porszemet csapott a szemei közé,és ettől most könny csordult végig az arcán. Kicsiny folyócska partján állt a megfigyelőhely. Tetővel ellátott deszkakunyhó volt ez, 4 méteres támfa lábakon, három oldalán ablakokkal. Felkapaszkodott a jól álcázott hágcsón,nyikorogva nyilt ki az ajtó.Vajon a többiek merre járhatnak? Ez az egyetlen fedett létesitmény a közelben, és ha nem csipkedik magukat, elkapja őket az égiháború. Habár biztosan ők is idejében felfedezték a közelgő vihart, és ott ülnek már a dzsipbe,zavartalanul, nyugodtan szemlélve a halmozodó fellegeket. Pillanatok alatt besötétedett,csupán a sorozatosan kanyargó villámcsapások világossága rezonált vészjóslóan. A keskeny völgyszorosban megrekedt az égzengések dübörgéseinek robajai,hosszú ideig visszhangozva örvénylett az erdős hegyormok közt. Dermesztő hideg váltotta le a fullasztó hőséget. Süvitve fújt a szél,leveleket, leszakitott gallyakat, fújt az ablakhoz. Dávid behuzódott a sarokba, karjait mellén összefogva fázósan vacogott. Termetes esőcseppek záporoztak sűrűn a vékony bükkfadeszkatetőn, majd dobbantak a létrafokok,megérkezett Márk.
– Jaj de jó hogy te már itt vagy Dávid! Már – már azt hittem egyedül leszek – mondta, miközben lihegve letette a hátizsákját Ez a csapnivaló idő, jól megfutatott,fél perc alatt bőrig áztam.
– Vedd le a vizes ruháid, és öltözz át hamar ! Majd ülj a padkára mellém, és takaróz be a gyapjúplédekkel. Én csinálok gyorsan egy forró bögrés levest. A hőszigetelő termoszomból ma még nem használtam el semmi vizet.
A felhőszakadás súlyos vizfalként hullt az erdőre,harsogva csépelte a fák lombjait, és a szomjúságtól meggyötört földet.
– Roppant mód ereszti – mondta Márk.
A zivatar egyre fokozodott,a villámok fénye félelmetesen és hátborzongatóan rezonált, állandóan özönlő robajokba olvadt eggyé a dörrenések visszaverödő csattogása,hömpölygött alattuk mindenütt az alábugyogó égszakadás. Nehezen értették egymás szavát a zajtól, ezért csendbe szótlanul fogyasztották el forró és jóleső bögréslevesüket. Utána még ettek egy kis szalonnát hagymával, persze ezt is szótlanul,mélyen a gondolataikba merülve. Fülsüketitő dörgés hozta vissza mindketőjüket a jelenbe, szemük káprázott a tüzes villogástól.
Márk rémülten felpattant.
– Te jóságos ég, ez itt sújtott le valahol a közelünkbe – mondta aggódva.
– Oda nézz!- ég az erdő!- mutatott az eső fátyolán átvilágitó vörös lángolásra.
– Ne aggódj Márk, azt majd eloltja az eső – nyugtatta Dávid
És valóban, a sűrű esőáradat negyed óra alatt eloltotta a lángoló tűzet.
– Van ezen a kunyhón villámháritó? – kérdezte Márk. Hangjában nyugtalanság lapult.
– Nem hiszem. Kilátóra nem szoktak szerelni.
– Az probéma, könnyelmű nemtörődömség. Hiszen bármikor jöhet egy ehhez hasonló vihar, és akkor… – méltatlankodott nyugtalankodva Márk,és aggodalmaskodva izget – mozgott, nem találva a helyét.
– Erdőszélen épült, hatalmas fák ölelik körbe, azok oltalmazzák.
– Nem kellenne elmennünk mégis ameddig nem késő ? – aggodalmaskodott tovább Márk. Nem életveszélyes itt maradni? Csak a fába ne csapjon, mert akkor végünk.
– Nyugodj meg Márk, ennek nagyon kicsi az esélye. És nézd, a nagyján már át is estünk.
Úgy tűnt, hogy csillapodott az égiháború ereje, folyton – folyvást növekedett a villanások, a dörgések közötti idő, és lecsendesült a szél. Márk a padon kucorgott, lassan belenyugodott abba, hogy itt mindennél biztonságosabb. Fokozatosan távolodott a vihar, gyérültek a fellegek, esti derengés cserélte fel az égi áldás estéjét. Óriási esőgolyókká ritkult a zivatar palástja, ám mindemellett mégse csendesült a patak csordogálása,ráadásul minthogyha fokozodott volna, vagy gyorsult volna, és egy különös morajlás valamiféle dübörgés keveredett volna a bugyogó fortyogásba. Domboldalról guruló farönkök adnak ki ilyen hangot… Nem sokkal később, valami nekiütődött a megfigyelőhely lábaihoz.
Dávid felállt és kipillantott az ablakon.
– Hát ez… Nézd csak Márk!
– Áradás, na még csak ez hiányzott a boldogsághoz – sopánkodott Márk.
Fékezhetetlenül,szilaj folyócska örvénylett a patak helyén,ami elárasztotta a völgyszorost,és hatalmas áradatban úszott a megfigyelőhelynek a támfái is. Farönkök százai áramlottak az iszapos sártengerben, hömpölyögve összetorlódtak, magasra felemelkedve botladoztak át egymáson, aztán száguldtak vágtázva tovább. Egyesek faltörő kosként csapódtak a megfigyelőhely lábainak.
– A rönktér méterfáit hozza – mondta Dávid
– Azonnal meneküljünk innen Dávid – kapta fel tömött hátizsákját Márk.
– Aztán hová mennénk Márk? Ha lemegyünk lent azon nyomban elkap az áradat, vagy percek alatt porrá apritva összedarálnak a rönkök, apróra zúzva minden csontunkat.
– Hát akkor mond mit csináljunk?
– Én azt mondom, hogy várjuk ki a végét, talán nem tart sokáig, és ha szerencsénk van pár óra alatt leszáguld a viz.
Márk aggódva járt kelt egyik ablaktól a másikig és viszolyogva figyelte a hömpölygő vizet.
– Mi a csodának épitették ilyen árvizveszélyes helyre a megfigyelőhelyet? – robbant ki belőle ingerülten a kérdés
– Ezt ők se tudhatták, ez most óriási égszakadás volt, máskor alig folyik a csermely.
Gyarapodtak a rönkök, és egyre rendszeresebben, egyre keményebben páholták döngve a megfigyelőhely lábát. Sirva panaszkodva nyikorogtak recsegve – ropogva az épitmény deszkalécei. Táncot lejtve mámorosan dülöngélt a les, olyan volt akárha egy gödrös útszakaszon száguldozó teherautóba ülnének.
– Te Dávid … ez nem fogja kibirni, kiüti a lábait, minket belevet az árba, és itt.. – mondta Márk, akinek szája most megrángott a kétségbeeséstől.
– Ki kell birnia, teherbiróak a támfák – csillapitotta Dávid, de hangjában aggály és bizonytalanság lapult.
– Hát nincs egyéb fortélyos megoldás?
– Márk,most már itt a vége, nem várhatunk tovább,cselekednünk kell. Szedd össze minden bátorságod, légy férfi, ezt el kell intézzük. Támadt egy mentőötletem.
Kinézett az ablakon, hosszú fenyőszál akadt keresztbe a tartógerendák közé, ami kifogta az érkező rönköket,a gyökerestől kimosott cserjéket, bozótokat, lombos ágakat.Óriási barikád keletkezett a megfigyelőhely előtt. Ezt a hatalmas terhelést nem, nem fogja kibirni.
– Van nálam egy nagy tekercs lasszókötél, én idekötöm magam, kihajolok, a végét rákötöm valahogy a keresztbe akadt fenyőlécre, és majd felhúzzuk egy kicsit, hogy el tudjanak indulni az akadályba szaladt rönkök. Más lehetőségünk nincs.
Már éppen tenni akart a cél érdekében,amikor megérkezett a megmentősereg a barátaik személyében. Hihetetlen örömérzés járta át mindkettőjüket. És a barátaikat is.
– De jó, hogy jösztök – mondta örömittasan Márk, Megmenekülünk ! – már – már azt hittem, …
– Srácok,kössetek egy kötelet a keresztbe feszülő rönkre, ott arra ni- mutatta – és húzzátok el. Aztán gyorsan mindenki menjen a közeléből,mert vágtázva száguld majd tovább utána a farönkök tucatja, és a felrakódott iszapos törmelék. Csak ezt tehetitek – adta ki az utasitást Dávid okosan.
– Ezt megúsztuk Márk – mondta Dávid tiz perc múlva – Gyérülnek a rönkök, úgy tűnik a vágtér is kiapadt.
Jóságos homály takarta be a felhőszakadás tépdelte erdő horzsolásait. A viz villámgyorsan apadt, alig fél óra alatt visszavonult a medrébe, barátságosan csörgedezett, mintha sohasem játszott volna árvizesdit. Nehézkesen lekászálódtak a megmaradt hágcsón,bakancsuk szinte elmerült az erőteljes, friss sártengerbe. Mindenfelé törmelékrakásokba, rönkhalmazokba botlottak. De a fontos mégis, hogy túlélték a vihart.