Sosem volt az a kimozdulós fajta, talán épp azért vágyott akkoriban egy kis levegőváltozásra, kimozdulásra.
Meg kellett törjön a jég!
Valami mégis húzta vissza. Nagyon is tudta mi az, bár nem szívesen gondolt az iskolai évekre, a megszégyenítésekkel teli időszakra. Megülte a lelkét nagyon is, pedig semmi egyéb bűne nem volt, csupán az, hogy zárkózott volt.
Hogy is ne lett volna?
Sok volt odahaza a veszekedés, ami szilánkosra törte a bimbózó gyermekéveket, s bizalmatlanná, melankolikussá tette a lány kialakuló jellemét.
Éveket nyelt el így a múló idő.
Az anyjával maradt, miután a szülei elváltak. Az asszony sosem tudott igazán talpra állni, támasza lenni a lányának, kiváltképp, amikor annak a legjobban szüksége volt rá. Az apa kezdetben rendszeresen hívta, de nem sokról meséltek azok a telefonbeszélgetések, idővel elmaradoztak azok is.
Ők maradhattak otthon, de fullasztó falai voltak annak az apró panellakásnak. Ha a lányt olykor megragadták az érzései, úgy tűnt, mintha azok a súlyos tömbök megindultak volna felé. A lány olyankor kirohant a teraszra, szédült, és csak sokára nyugodott meg. Egy idő múlva azonban a terasz sem védte meg semmitől, érezte, hogy minden rossz, ami körülveszi, és ki kell szakadnia onnan, máskülönben megsérül a lelke, és soha be nem gyógyul talán.
Egy nap összepakolt, és tisztelettel elköszönt az anyjától.
– Nemsokára jövök, anya. Csak két nap, vagy három, de most el kell mennem, mindenképp! – mondta, s valóban úgy is gondolt mindent. Az asszonyt meglepte a lány, talán el is keserítette, a szemében csalódás volt és dac, amikor a lányára ránézett. Mintha az fájt volna neki, hogy a keresztet addig neki kell cipelnie. A saját keresztje volt az pedig mindig is.
A lány látta mindezt az anyja szemében, talán el is szomorodott tőle, és egy kicsit meg is haragudott, majd magára gondolt, felszegte az állát, és elindult. Nem vitt magával sok mindent, épp csak egy apró táskát, benne annyi holmit, ami egy hétvégére ellátja az embert. A szíve a torkában dobogott, amikor felszállt a szuszogó szerelvényre, s majd felsikoltott, amikor a bakter megadta a jelzést, és a vonat fütyülve, nehézkesen elindult.
„Talán még se kellett volna elindulni!” – járt a fejében, de ahogy hallgatta a vonat a síneken való ütemes kopogását, egyszeriben megnyugodott. Mintha bölcsőben ringatták volna.
Aztán egyszeriben kiszínesedett benne az élet, mint ahogy a kietlen téli tájat váltja a virágba boruló tavasz.
A Balatont választotta, oda utazott.
Nem volt messze az a gyönyörű tó, mégsem látta még soha. Talán szégyellte is kicsit ezt, ha kérdezték, hazudott róla. Nem ő tehetett róla, ahogy addig semmiről sem.
Miért oda utazott mégis?
Csak egyszerűen látni akarta. Vonzotta a víz mélysége, megborzongott attól. Hívta minden madárdallal, csillogással, hűs szellővel teli pillanat.
„A víz tisztára mos, arany minden cseppje!” – gondolta. Ráfért egy mártózás, bár úszni nem tudott. Mégis elképzelte, ahogy megfürdik benne, és egyszerre kivirul a lelke.
Izgatott volt.
Ideges, s talán izgatott.
Talán mégis csak izgatott. Több volt benne az öröm, mint a félsz.
Minden megállónál összerándult, a nyakát nyújtogatta, a tájat kémlelte. Öröm volt minden pillanat, ami gyönyörűséggel töltötte el a szívét, ahogy azokat a szép, számára idegen tájakat látta.
S egyszer csak megérkezett.
Remegő lábakkal szállt le, a peronon úgy tekintett szét maga körül, mint egy őzgida, aki az anyját várta.
Nem várhatott ő azonban senkit sem.
Elindult. Ha nem tudta az utcát, megkérdezte. Mégis odatalált. A házi néni nem volt kedves, ahogyan utálatos sem. Csak elvette a lány kezéből az izzadtra szorongatott pénzt, és odaadta cserébe a kulcsot. Meghagyta, hogy két nap múlva érkezik. Rend legyen. A lány bólogatott, ígért, s mosolygott.
Hosszú évek óta először.
Lapakolt, hosszasan rendezkedett, mintha csak félt volna kilépni abból a part menti nyaralóból, félt volna megmutatnia magát. Fürdőruha szóba sem jöhetett, de egy könyvet magához vett, oly régóta nem olvasott már egy jót nyugodtan.
Alig mert kilépni, mégis megtette. S nem bánta meg. A nap aranylón tündökölt, és apró moraja volt a levegőnek. A messzi vizek zsibongása hívogatta.
Nem állt ellent. Elindult arra.
Mikor magához tért, már vizet ért a lába. Majd felszisszent belé. Gyors mozdulatokkal visszakozott, mintha attól félt volna, hogy rászólnak, ha piszkos lesz. Aztán megállt, elmosolyodott. Ismét, akkor már másodszor azon a napon.
A következő pillanatban nagyot rúgott a habokba, s felkacagott, amikor a leérkező cseppek megfodrozták a tó felszínét.
Mit tó, tenger!
Hogy hányszor járta körbe a partot, maga sem tudta. Hogy hány vállnak ütközött meg közben, azt sem, nem győzte számolni az elnézéseket. Mosoly volt mindarra a válasz.
Végül dél lett, a legforróbb nap azon a nyáron, kivirágzott a tó vize, és felette az ég. A lány elbűvölve nézte azt.
„Mi ez?” – kérdezte önmagától. Mégis hangja volt annak.
– Tiszavirág! Hát nem ismeri? – kérdezte egy hang tőle. Nem volt elmarasztalás abban, csupa bűbáj volt az, és derű, talán atyáskodás is. A lány először nem felelt, nem is nézett arra, csak lejátszotta minduntalan azt a pár szót, amit az a hang intézett hozzá.
– Tiszavirág? – kérdezte, de szava nem volt több, az a hang mégis egyszerre ontani kezdte magából a gondolatokat. S mondta, csak mondta. Elbűvölő volt az, s egyben ringató, mint a Balaton maga. A lány fel sem nézett, félt, hogy a pillantása elkergeti a pillanatot, s egyszerre odalesz minden.
Aztán a hang elhallgatott, mert régóta nem felelt neki senki.
A lány ránézett. Szép szemek villantak reá. Túlontúl szépek.
Szerelem első látásra.
Badarság!
Mégis létezik.
„Tiszavirágok” – talán több is, ő ezt akkor még nem tudta, nem is sejtette.
Hosszú volt a délután… vagy talán rövid.
Az érzések kavarogtak, elaltatták a lelket. A szívet is.
S a lány mosolygott. Még akkor is. S az a szempár egyre csak nézett belé, és elmondta, hogy milyen szépen süt arra a nap, hogy milyenek is a kérészek, és hogy a szív megtelik a Balatonon szerelemmel.
A lány nem szólt semmit, csak figyelt, és elhitt mindent.
A kérészek röpködtek fölöttük, hártyás szárnyukkal rótták táncukat, adták-vették csókjukat.
A lány is arra vágyott, s meg is kapta.
Lágy volt az és édes, tüzeket lohasztott fel, tengert csillapított.
S újabb csókok csattantak, majd még újabbak. Másról sem szólt az este.
Egyszer mégis vége volt a varázsnak, s ringató bódultságba fulladt a hajnal.
Elköszöntek.
– Holnap ugyanitt – mondta a fiú.
– Várlak – felelte a lány.
Elváltak.
A lány aludt, meg nem is.
Furcsa álmok voltak azok.
Az anyja intette, rótta, kiabált.
A lány nem felelt.
Aztán felébredt. Bódult volt, mégis teljesen éber. Evett, nem evett? Nem érdekelte.
Dél volt még, de kiment a tóra.
Nem volt ott a fiú, hisz későbbre ígérte.
A lány mégis folyton őt kereste. Talán nem is érdekelték akkor már a habok.
S a nap hanyatlott, a lányban nőtt az izgalom. A kérészek még mozogtak, de egyre lassultak.
„Meddig bírják még?”
Bírták még, de alig.
A nap leköszönt, a hold fénylett. A lány a mólón még mindig tündökölt. Fénye egyre kopott.
***
A hold volt az úr.
S a fiú sehol.
A lány szeme tompán pislákolt. Utolsó mécses az éjszakában.
Rovarok tetemét hordta a víz.
***
Már majdnem hazaért.
Akkor az üdülő volt a haza.
Hirtelen megfogták a csuklóját.
Megpördült, és felsikoltott.
A fiú állt előtte.
A fiú megcsókolta, ő úgy kért elnézést. Szinte beleremegett az ajka.
Igazat mondott.
***
Másnap korán indult a vonat, de a nap már tündökölt akkor. A lány szembenézett azzal, kihívón, kacéran, becézőn.
Maga is ragyogott. Remélte, hogy azt a ragyogást hazaviheti abba a szűk, füstös falú panellakásba, szükség lett volna rá ott is. Hárman kellett megélniük abból.
Aztán felszálltak a vonatra. A vonat lágyan, ütemesen zakatolt.
Mintha bölcsőben ringatták volna őket.