Fény és árnyék: Tizenegyedik történet

Ahogy öregedett, egyre inkább kerülte a fényt. Világéletében büszke volt hibátlan arcbőrére, formás alakjára. Mióta megjelentek rajta az első ráncok, a fényképeken igyekezett mindig a háttérben maradni, kinn a szabadban pedig árnyékba húzódni.
− Lonci, drágám! Gyere ide mellém, a napra! Jót tesz az öreg csontjainknak – hívta a férje, aki a kerti padon ülve nyújtóztatta jólesően a tagjait.
Az „öreg” szó hallatán Ilona keserűen elhúzta a száját. A késő nyári nap épp lemenni készült, ilyenkor a levegőnek megmagyarázhatatlan, kesernyés illata van. Az asszony is érezte ezt a hervadásszagot, kicsit megborzongott, ahogy a nagy cseresznyefa árnyékában feküdt a nyugágyban. Nem válaszolt a férjének. Mit is mondhatna? Hogy már csak az egybe részes fürdőruháját merte fölvenni? Hogy látta a tükörben, a bikini-korszaknak számára egyszer ’s mindenkorra vége? Meg hogy milyen igazságtalan a természet! A férfiakon jóval később látszik meg a kor. Gáborral, a férjével egyidősek, ő mégis jóval korosabbnak látszik. Pedig a férje nem sokat foglalkozik a külsejével. Nem diétázik, nem keni az arcát mindenféle drága, márkás krémmel, nem festeti a haját, Úszni is kedvtelésből jár, nem a fogyókúra miatt. Ő meg, aki mindent megtesz, hogy megőrizzen valamit fiatalkori szépségéből, úgy néz ki mellette, mintha az idősebb nővére lenne. Főleg fényképeken látni arcán a kétségbeejtő ráncokat. A minap a kozmetikusát, aki egyben a legjobb barátnője is, kérte, hogy csináljon már valamit ezekkel a rút barázdákkal. Mit felelt erre?
− Ilonkám, én kozmetikus vagyok, nem varázsló – és nevetett, őneki meg sírni lett volna kedve.
− Mi a baj, szívem? Nem fázol ott az árnyékban? Már hűvösödik a levegő – szólította meg ismét a férje.
„Szívem” meg „drágám”− kesergett tovább az asszony. – Vajon mennyire őszintén gondolja, hogy így szólít? Szeret még egyáltalán, vagy csak a megszokás mondatja vele ezeket a hízelgő szavakat? De mit is szerethetne már rajtam? Huszonöt évnyi házasság után a megereszkedett mellemet, a petyhüdt karomat, a ráncaimat? Látom, hogy megnézi az utcán, a jó alakú nőket, a karcsú, formás lábakat. Lehet, hogy van is valakije. Miért ne lenne. Ők már nem igazi család. A lányuk felnőtt, az ország másik végébe ment férjhez, jó, ha ünnepekkor haza tud látogatni. A férjét ez sem szomorította el különösebben. Vidám, jó kedélyű, kiegyensúlyozott. Egészen biztos, hogy van valakije. Ha elválnának, megnősülne, elvenne egy fiatalabbat. Hiszen még mindig elég jóképű azzal a nap barnította bőrével, alig őszülő hajával. Magának is váratlan volt, ahogy megszólalt.
− Te, Gábor! Nem akarsz elválni tőlem? – ahogy kimondta, akkor szembesült a kérdése súlyával. Az utolsó szavak már kissé elfulladva buktak ki a torkán.
A férfi meglepődve állt fel a padról, és odament a fa árnyékába húzódott feleségéhez, akinek akkorra már megindultak a könnyei is.
− Ilonka, mi a baj, hogy jut ilyen az eszedbe? Miért akarnék elválni tőled?
− Mert… mert én már megváltoztam… megöregedtem, nincs rajtam semmi szeretni való…
− De hiszen te így is te vagy, az, akit megszerettem, és akit most is szeretek – mondta a férfi, és átölelte az asszonyt, hadd keseregje ki a vállán azt a nagy-nagy bánatát.

“Fény és árnyék: Tizenegyedik történet” bejegyzéshez 10 hozzászólás

  1. Köszönöm, Vicus, hogy elolvastad.
    Legtöbb férj, ha ki is kívánkozik egy házasságból, azért mérlegre teszi azt is, hogy esetleg elveszítheti a finom ebédeket, a tiszta ruhát meg más egyéb kényelmes dolgot. Van, aki inkább marad ezek miatt.

    Üdv: Kati

  2. Kedves Éva!

    Ha akad ilyen fehér holló, mint a történetbeli férj, aki tényleg szeretetből marad a felesége mellett, azt valóban becsülni kell.
    Örülök, hogy itt jártál. Szeretettel: Kati

  3. Én is Ritával értek egyet…teljesen jogosak Ilonka félelmei, az ilyen idilli válaszok,mint amit Gábor válaszolt a hölgynek, nagy ritkaságok a valóságban, leginkább vágyainkban és a remekül megírt prózákban léteznek..

  4. Kedves Kati! Ha valaki szeret egy életen át, az megmarad, és nem látja az ember a hibákat, illetve elfogadja. Én csak irigyelni tudom azokat, aki együtt öregszenek meg, kedvesen tisztelettel szólnak egymáshoz, vigyáznak a másikra. Nekem is nagyon tetszett a történeted, a hölgy bizonyára maga is rá fog jönni erre. Én szurkolok neki. Szeretettel olvastalak: Éva🌻🌻

  5. Kedves Kati!

    Remek, tárgyilagos írás volt. Bizony, egy férfi, ha tartja magát, akkor remekül tud kinézni, akár hatvan éves korában is. Ha netán sikeres, akkor nem csak negyvenest, hanem huszast is találhat magának, aki még gyermeket is szűlhet neki. A nő fiatal korában szép – már, ha az – hamvas bőre, karcsú deraka, formás keblei vonzóbbá teszik a férfinél, jobban megakad rajtuk az emberek tekintete, de a selymes bőr előbb veszíti el a rugalmasságát, ráadásul nem csak a ráncok öregíthetik, hanem a foltok is, meg minden egyéb, ami csak úgy nő az arcán. Egy férfinek még az is sármos, ha szakállt növeszt.
    Az viszont ritka, ha nem akar váltani, nem akarja lecserélni az öregecske feleségét.

    Szeretettel: Rita🌸

  6. Gratulálok kedves Katalin. Jó volt olvasni, hogy vannak még becsületes, hűséges férjek, akik az élet természetes rendjének tartják az öregedést, és komolyan gondolták a “holtomiglan-holtodiglan …” eskü szavait.
    Szeretettel köszöntelek:
    Erzsi

Szólj hozzá!