Kései bocsánatkérés

Összes megtekintés: 180 

Hetek óta havazott, a hókotrók alig bírtak el a rengeteg hóval. Síkossá varázsolták a járdákat a gyerekek, élvezték a csúszkálást fel és alá. Még este, lámpafénynél is szánkóztak a közeli lejtős úton. Az autósoknak igencsak rutinosnak kellett lenniük, hogy az emelkedőn feljussanak, a szánkók vastalpai fényesre csiszolták a lefagyott havat. Nagyobb testvéreik vigyáztak a kisebbekre, barátok és barátnők húzták fel a ródlit a dombra és egymás háta mögé ülve száguldoztak a kemény, jeges havon. Aztán este fáradtan dőltek ágyaikba és mély álmot aludtak reggelig. Egész télen nem látta őket orvos, valahogy sosem fáztak meg, pedig hosszú órákat töltöttek a szabadban, a hideg levegőn. Azokban a régi szép időkben még igazi tél volt, olyan, amilyenre még most is szívesen emlékszem vissza. Aztán egy fogcsikorgatós januári napon véget ért gyermekkorom e mesés és örömteli korszaka.

A szomszédunkban lakott egy velem egykorú kisfiú a szüleivel. Tizenegy éves lehettem, kamaszodtunk mindketten, talán én picit korábban és látványosabban, mint ő. Korán értem, nőiességem külső látható jegyei hamar megmutatkoztak rajtam. Ezt a változást a fiúk is észrevették és pajkosan gyakran meg is jegyezték. Néha tetszett, hogy más is látja, milyen nagylány lettem, de legtöbbször inkább bosszantottak a beszólásaik. Egy januári, havas délután a lépcsőházban összetalálkoztam a szomszéd sráccal, és testünk egymást megérintve találkozott a lépcsőfordulóban. Erre ő pikáns megjegyzést tett szépen gömbölyödő melleimre. Szégyenemben fülig pirultam és egy „Dögölj meg!” kiáltás is kicsúszott a számon, jó hangosan, hogy meghallja. Ekkor mondtam ki utoljára életemben, halál komolyan is gondolva, ezt a két szót.

Lakótelepi gangos házban laktunk, a szomszédok összejártak, mindent tudtak egymásról. Édesanyám is jó barátságot ápolt a szomszédasszonyával. Nem telt el egyetlen nap sem, hogy ne találkozzanak. Minden nap felváltva egymásnál itták meg a délutáni kávéjukat. Azon a napon anyukám volt a soros, hogy tiszteletét tegye a szomszédasszonyánál. Becsöngetett és hosszas várakozás után kisírt szemű, fekete ruhába öltözött asszony nyitott neki ajtót. Hiába szabadkozott már anyukám, hogy nem szeretne zavarni, barátnője betessékelte őt a lakásba, majd hangos zokogásban tört ki. Férje tudott csak csendesen megszólalni és elmondta a szomorú tényt, hogy ma reggel elvesztették egyetlen gyermeküket. Iskolába igyekezett a fiuk, amikor leszállt az autóbuszról és annak háta mögött átszaladt a túlsó oldalra. A szembejövő másik sávban közlekedett egy személyautó, aminek sofőrje nem láthatta őt és a gyerek a kerekei alá esett. Azonnal meghalt, nem szenvedett.

Felfoghatatlan, iszonyatos fájdalom érte a szülőket és mindnyájunkat, akik ismertük őt. Előző nap még összeért a testünk a lépcsőfordulóban és sajnos kimondtam felé azt a két gyalázatos szót. A lelkiismeret furdalástól napokig nem tudtam aludni. Ő volt az első halott, akit ravatalon láttam. Nem kívánom senkinek azt az érzést. Gyerekfejjel szentül meg voltam győződve róla, hogy miattam halt meg. Azóta soha senkinek még véletlenül sem kívánok ilyent. Felnőtt ésszel ugyan megértettem, hogy nem a szavaim miatt kellett eltávoznia az élők sorából, de, azóta sem tudom megbocsájtani magamnak ezeket a meggondolatlan szavakat. Januári hóesésben mindig eszembe jut pajkos gyermekarca, gesztenyebarna szeme pedig élénken él emlékeimben. Remélem ő megbocsájtott nekem.

Nyugodj békében Jancsika!

“Kései bocsánatkérés” bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. Kedves Rozika!
    A történet sajnos saját élményemen alapul. Nem volt könnyű együtt élni ezzel az emlékkel. Most, hogy kiírtam magamból már könnyebb. De fájdalmas emlék marad mindvégig, amíg élek.
    Üdvözletem: Melinda

  2. A véletlenek ilyen egybeesése rádöbbent minket, mennyire gyalázatos módon tudunk viselkedni egymással. Átéreztem a történetedet. 😿

  3. Kedves Melinda!

    Fájdalmasan szomoru a történeted.
    Egy váratlan halál meg fájóbb, de nem hibáztathatod magadat miatta.
    Szeretettel.
    Magdi🥀

  4. Kedves Látogatóim!
    Örülök, hogy olvastátok és véleményeteket is elmondtátok. Megtanultam a leckét egy életre és egyben meg is könnyebbültem, hogy kiírtam magamból ezt a szomorú emléket. Köszönöm, hogy időztetek nálam. Melinda

  5. Sajnos vannak szavak, miket haragunkban kimondunk,
    bár nem így gondoljuk. Később, mint történetedben
    leírod, ha véletlenül bekövetkezik, nagyon bánhatja, ki
    kimondta.
    Szeretettel időztem: M.

  6. Kedves Melinda!
    Szomorú történetet hoztál. Ahogy leírtad, te is tudod, hogy nem az a mérgedben kiejtett két sző miatt halt meg a kisfiú. Tudom, nehéz elfeledni, vagy túllépni rajta, de egy életen keresztül nem szabad ezért hibáztatni magadat.
    Szeretettel: Kata

  7. Kedves Melinda!

    Meghatóan szép megemlékezés volt ez. Nem, nem miattad halt meg, hanem a saját figyelmetlensége miatt. Igen, a szavainkra azért ettől függetlenül is vigyáznunk kellene, mert nagyon tudunk azokkal bántani, ráadásul még sokszor úgy is, hogy észre se vesszük.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!