Fény és árnyék: Tizenkilencedik történet: Az utolsó szó jogán

Semmilyen emlékem nem volt a húszas éveim előttről. Igazából a koromat is csak úgy mondták nekem, arra sem emlékeztem, csak elfogadtam igaznak, amit mondtak nekem. Egy fehér kórterem az első emlékem, ahol kórházi ágyban fekszem, gépekkel és orvosokkal körbevéve. Az orvosok emberek voltak, de az ellátó személyzetnek a tagjai között voltak robotok is. Kicsik, köpcösek, egyáltalán nem ember-formájúak. Ők csak gondoztak, a parancsnak megfelelően. A lelkemmel nem foglalkoztak, csak a testemmel, amely a feladatuk volt. Az orvosok… Nos, igen, ők meg inkább a lelkemben próbáltak vájkálni, emlékekről kérdeztek, a nevemről, a terveimről, rokonokról, a szokásosakról. De nekik nem tudtam mit mondani, csak azt ismételgettem, hogy nem emlékszem semmire. Úgy tűnt, ez elkeserítette őket.
Napról napra elláttak, de más betegek közelébe nem mehettem. Vagy nem is voltak más betegek? Nem is tudom. De amikor kiengedtek sétálni, akkor sem láttam ott senkit. Legalábbis senki olyat, akivel kedvem lett volna beszélgetni. Egy nap könyveket hoztak nekem, több különböző stílusút. Volt ott krimi, fantasy, életrajzi könyv, szerelmes regény, akcióregény, thriller. Kíváncsiak voltak, melyik a kedvencem, mit szeretek. Mondtam, hogy nem tudom. Onnantól naponta több órára kiengedtek a kertbe, ahol egy illatos virágos bokor mellett egy padon olvashattam zavartalanul órákig. Az életrajzi regény tetszett a legjobban. A krimit túl kegyetlennek találtam, a fantasy-t érdektelennek, a szerelmes regényt túl ömlengősnek, az akcióregényt túl mozgalmasnak, a thrillert pedig túlzottan ijesztőnek. De amikor ezt elmondtam az orvosaimnak, elszomorodtak. Mintha valami más választ vártak volna, az volt az érzésem. De amikor ezt felvetettem nekik, kinevettek és tagadták. A nevetésük hamis volt, a tagadásuk erőtlen. A hazugság felismerésére egyre erősebb képességem lett.
Onnantól kezdve kaptam ugyan még életrajzi könyveket olvasni, de időről időre megpróbáltak ellátni egyéb olvasnivalókkal is. És nem tetszett nekik, mikor azokat visszautasítottam.
De a helyzet akkor mérgesedett el igazán, amikor kértem, hogy eresszenek vissza a régi életembe, vagy ha oda nem is, mert még mindig nem emlékeztem arra, ki vagyok, akkor legalább a környezetbe. Azzal érveltem, hogy talán a városban járva több esélyem lenne felidéznem a múltamat, talán hamarabb eszembe jutna minden. Azt mondták, veszélyes lenne, hiszen azt sem tudom, mivel kereshetnék pénzt, hogy fenntartsam magam. Éreztem, hogy hamisak a kifogásaik és csak bent akarnak tartani. De nem voltam elég erős, hogy ellenálljak.
Így viszont elkezdtem edzeni, vagy legalábbis valami olyasmit csinálni. Tornázni hagytak, de amikor a szobámban levő tárgyakat kezdtem el emelgetni, azt nem díjazták. Berontottak és megtiltották, hogy ezt csináljam. Kérdeztem, hogy honnan tudták, mit csinálok? Nem válaszoltak, habogtak, de a tekintetük elárulta őket: ránéztek a kamerára. Akkor vettem észre, hogy be van kamerázva a szobám. Megnéztem a fürdőt is, de ott szerencsére nem volt kamera. Észrevették, és közölték, hogy úgyis láttak már ruha nélkül, ne képzeljek bele túl sokat a dologba, csak szemmel kell tartaniuk. Megint hazudtak, éreztem.
Elkezdtem figyelni a szokásaikat, a beosztásukat, a napi rutinjukat. Ha ismerem a rendszert, megtalálhatom a lyukakat és megszökhetek, így gondolkodtam. De két próbálkozás után rájöttem, hogy túl sok az ajtó, kulcs nélkül nem fog menni, így önként visszatértem a szobámba. Észre sem vették a kis kirándulásaimat. Akkor a papírokra nyomultam rá, hogy megszerezzem a betegségem dokumentációját, mert nekem még mindig nem mondtak semmit. Tudni akartam, miért tartanak még ott, abban a szobában.
Az eddigieket még elnézték volna nekem.
De aztán megtaláltam a dokumentációmat egy óvatlan pillanatban. A papírra írtakat is, és utána a számítógéphez is hozzáfértem már. Nem törődtem vele, honnan jött a tudás, hogy tudom használni, mert a cél érdekelt, és megtaláltam, amit kerestem a fájlrendszer mélyén. Megdöbbentem és nem akartam elhinni amit olvastam. Számon kértem rajtuk és kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó a céljaiknak megfelelően cselekedni, így akár meg is szabadulhatnak tőlem.
És most ezt teszik. Megszabadulnak tőlem. Gép vagyok. Ők szereltek össze, ők hívtak életre, ők adtak nekem tudatot. Az emlékeket nem sikerült beépíteniük. Nem lettem tökéletes. Pláne, hogy nem akartam krimiket olvasni és gyilkolni, csendben, alattomosan, mert erre szántak. Tehát nem csak nem vagyok tökéletes, de egyenesen selejt vagyok. Mennem kell, vissza a sötétségbe, ahonnan életre hívtak. Mert nem ember vagyok, csak egy gép. Egy gép, amelyet szétszerelnek és beolvasztanak. Nyoma sem lesz annak hogy éltem.
Mert nem is éltem igazán.

“Fény és árnyék: Tizenkilencedik történet: Az utolsó szó jogán” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Kata!

    Örülök, hogy írást találtam tőled. Tetszéssel olvastam fantasztikus műved. Bár, talán időnként valóban gépnek érezhetjük magunkat, akiknek, ha lejár a garanciájuk, már nem emlékezik rájuk senki.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!