A csodálatos nagytatám

Összes megtekintés: 90 

Mottó:
„A juhásznak jól megy dolga,
Egyik dombról a másikra
Terelgeti nyáját, fújja furulyáját,
Bú nélkül éli világát.”
(magyar népdal)

Nagytatám egyike volt azoknak az embereknek, akiket gyermekkoromban nagyon szerettem. Néha el-elnáspángolt*, valódi mogyorófavesszővel, de a fájdalom hamar elmúlt, és a szeretetem újra előbukkant iránta.
Sajnos nem volt teljesen egészséges, diétáznia kellett. A finom zöldségleves, amelyet nagymamám oly szeretettel főzött neki, nekem sótlanul nem ment le a torkomon. De sokszor nem volt más ebédre. A krumplipüré és a főtt csirkehús viszont nagyon ízlett: én minden nap megettem volna! A gyümölcsöt, zöldséget Ő csak sülve és főve ehette: az almát és a körtét a vaskályha lerjében** sütötte meg, a kövér paprikát pedig a kályha tetején.
Reggelire vajas kenyeret evett, néha hecsempeccsel*** és tejjel, máskor igazi párizsival vagy sonkával. Néha lágy tojást főzött. Ezt én is imádtam, mindig nagytatámmal egyszerre ettem, a kék színű műanyag tojástartóból. Nagytatám késsel levágta a félig meghámozott tojás tetejét, hogy kiskanállal könnyebben lehessen megkezdeni. Sokszor így is kibuggyant a sárgája és lefolyt a tányérkára, de kenyérbéllel felmártottuk. Hmmmmmmmm. Nagyon ízletes volt!
Akadt egy étel, amelyet magának készített és amelyet én is nagyon szerettem. Grízt vagy puliszkalisztet**** főzött egy kicsi edényben, majd belekevert egy nyers tojást, és nagyon finom ennivaló lett belőle.
Reggelire mindig gyógynövényteát ivott. Nekem gyakran édes tejet is adott nagymamám, amelybe egy kiskanálnyi teát kavartunk. Ettől olyan ízletes lett, hogy nem cseréltem volna el semmivel sem, csak kakaós tejjel!
Ebéd után, délutánonként mindig aludnom kellett. Nagymamám helyett néha nagytatám vigyázott arra, hogy ebéd után én is pihenjek. Amikor fáradt voltam, aludtam is, a rácsos kiságyamban, mint a bunda. Viszont nem mindig tudtam pihenni. Amikor hallottam, hogy nagytatám nyitja a kisszoba ajtaját, akkor erősen behunytam a szememet. És azt gondoltam, hogy azt hiszi: alszom. De a szememről mindig lát(hat)ta, hogy csak tetetem magamat. 🙂

* * *

Nagytatám lakatosként dolgozott a távoli házgyárban. Emlékszem arra, ahogyan egyik délután így jött haza a munkából: letette barna disznóbőr táskáját, amelyben a tízóraiját vitte és a madárlátta***** kenyeret hozta haza, és azt mondta: többé nem megy dolgozni, mert nyugdíjazták. Én akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent, hiszen alig két hónapja voltam első osztályos. Ám azóta rengeteg időt töltöttünk együtt, és még sok mindent tanultam tőle.
Valóságos ezermester volt. A cipőket megvarrta, ha elszakadtak, vagy újra talpalta a vas ülőkén, mert értett hozzá. Megfelelő szemszámokkal is rendelkezett: árral, vastag tűvel, zsinórral.
Nagyon okos és művelt volt: tőle tanultam meg kártyázni (hatvanhatozni******) és keresztrejtvényezni. Szeretett olvasni, keresztrejtvényt fejteni, főleg nyugdíjas korában. Akkoriban az Utunk irodalmi újságot vásárolta, abban fejtette a rejtvényeket. Körülbelül két évtizedig rendszeres előfizetője és olvasója volt a hetente megjelenő magyarországi Élet és Tudománynak. Mindig könyvbe kötötte össze ezeket, a saját könyvkötő présében. Halála után is sokáig ott sorakoztak a könyvespolcán ezek a könyvek. Kamaszkoromban, egyik nyári szünidőben pedig megtanított füvet kaszálni a ház mögötti udvaron. De nemcsak kaszálni tanultam tőle, hanem azt is, hogyan kell megfenni, szükség esetén pedig megverni a kaszát, hogy jól vágjon.
Szerette a kaktuszokat, a hálószoba ablakában állandóan tartott legalább egyet. Ez ritkán virágzott, én meg folyton lestem, hogy mikor nyílik, mert nagyon szép, vörös virága volt.
Imádott dúdolgatni. Fiatal korában, amíg nagymamámnak udvarolt, két kicsi noteszbe írta össze a kedvenc magyar népdalait, nótáit, hallgatóit. Séta, kirándulás közben mindig legalább két dalt dúdolt. Én legalábbis csak ezekre emlékszem:

„A juhásznak jól megy dolga,
Egyik dombról a másikra
Terelgeti nyáját, fújja furulyáját,
Bú nélkül éli világát.

Ha megunja furulyáját,
előveszi a dudáját.
Belefújja búját a birka bőrébe,
szélnek ereszti belőle.

Sajt, túró az eledele,
száraz kenyér van melléje,
vizet iszik rája, rágyújt a pipára,
mégis piros az orcája.”

És:

„Kerek ez a zsemle,
Nem fér a zsebembe,
Ketté kéne vágni,
Úgy kell megpróbálni…”

Nyáron minden nap elmentünk sétálni kettesben nagytatámmal, ha nem akadt egyéb dolga. Reggeli után indultunk, és általában lefelé vettük utunkat: Bertalan******* irányába, Brassó észak-nyugati kijárata felé. Néha csak az utcánknak, az Emlékirat (románul Memorandului) utcának az alsó végéig sétáltunk, ahol az egyetemistáknak volt az étkezdéje. Útközben gyógynövényeket gyűjtöttünk: fehér cickafarkkórót, kék katángkórót, sárga-fehér kamillát, sárga pongyola pitypangot, zöld mentát, rózsaszín és fehér árva csihánt********, sárga, magas növésű ökörfarkkórót, lila mályvát stb. Otthon a szekrény tetején szárítgatta, aztán vászon vagy papír zacskókba pakolta, és a kamrában tárolta ezeket. Belőlük főzött mindig teát nagymamám.
Máskor tovább mentünk, az erdőig, az erdőbe. Itt madarak csicseregtek, hatalmasak voltak az erdei fenyők, sóskát, málnát és szedret szedegettük, kóstolgattunk. Néha került szamóca is. Bizony leszedtük és megettük, amit találtunk, nem hagytuk a mackónak. Kanyargós ösvényen ereszkedtünk le a völgybe, elsétáltunk egy kis kápolna, majd egy kórház, talán a tüdőszanatórium mellett. A kápolna nagyon tetszett a titokzatossága miatt: égett benne egy örökmécses, és oly kicsiny volt, hogy egyszerre csak egy ember fért el benne.
Innen a városi nagy stadionhoz értünk. Ide ingyen léptünk be, amikor nem volt semmilyen sport- vagy művelődési esemény. A lépcsőkön fölsétáltunk a tetejére, a peremére, majd megpihentünk, és megettük a tízórainkat. Közben bámultuk a messzeséget. Láttuk a bertalani szász evangélikus Szent Bertalan-templomot, a vasútállomást, a mészégető kemencéket, a végállomásnál megforduló trolibuszokat, a Fortyogó-hegyet (mészkődombot), a külszíni mészkőfejtőt és az erdőt, ahonnan érkeztünk. Csodálatos volt!
Néha nem az erdőn sétáltunk át, hanem jobbra tértünk, a közeli Őz utcába. Itt mindig csend fogadott, mert nem közlekedtek gépkocsik. Csak az itt lakó kutyák, tyúkok, libák köszöntöttek bennünket. Ez a hely azért is tetszett, mert félig kerek utca volt, kifli alakú, gyönyörű házakkal. Az egyik udvaron két szép nagy dalmata kutya pihent, sétált: azokat kedveltem a legjobban. Az Őz utca túlsó végében csak lépcsőn lehetett lemenni a dombról. Ott egy kis parkocskához értünk: egy-egy pad állt a négy oldalán, és egy-egy különös fa, szomorú eperfa a négy sarkán. Díszfák voltak, kerek és lapos lombokkal, de olyan alacsonyak, hogy nagytatám nem fért be alájuk, csak én, gyermekként.
Ha tovább mendegéltünk, akkor a külszíni mészkőfejtőhöz, a Fortyogó-hegyhez, majd a mészégető kemencékhez értünk. Itt nyáron rettentő volt a hőség, télen pedig kellemes a meleg. A közeli senki földjén, méteres gyomok között békák brekegtek, kuruttyoltak a pocsolyákban, színes szitakötők röpdöstek a levegőben. Néha ugyanott tértünk haza hosszú sétánkból, kirándulásunkból, amerre mentünk, máskor más irányban, más útvonalon.
Elsétáltunk a Szent Bertalan-templomig, föltértünk a Hosszú utcába, elhaladtunk a megyei katonai ezred hosszú, két emeletnyi magas épülete előtt. Innen még jó másfél trolibusz-megállónyi út, és fölértünk a női-férfi fodrászathoz. Itt jobbra kanyarodtunk, és máris az utcánkban találtuk magunkat, az egyetemisták kantinjánál. Fáradtan, de boldogan értünk haza: nagymamám várt a finom, meleg, friss ebéddel. Mindig gyalog mentünk kirándulni, és gyalog is tértünk haza.

* * *

Amikor iskolába kezdtem járni, akkor ellentétes irányba, Brassó régi központja felé indultam a szomszédban lakó kislánnyal, Enikővel és az édesanyjával együtt. Nagytatám csak két hónappal később kísért el, miután nyugdíjazták. Sokszor a rövidítésen, rövid úton mentünk és jöttünk, hogy ne kelljen mindig kikerülnünk a főútra, a Hosszú utcába.
Az Emlékirat utca felső (déli) végével szemben nekivágtunk az előttünk álló dombnak, a Facsád utcának, amelynek két oldalán csak családi házak sorakoztak, és amely macskakővel volt kirakva. Kimentünk egészen a domb tetejére, majd a Facsád utca bal oldali végében egy ösvényen tovább, egészen a frissen épült Tudomány Házáig. Így legalább tíz percet spóroltunk, és nyugodt, csendes helyen sétáltunk. A Warthe-dombról pedig leláttunk a Hosszú utcára.
Nagytatámmal egyetlen egyszer ültünk trolibuszra, az 5-re, amikor Brassó déli, bukaresti kijáratához utaztunk. A végállomásnál leszálltunk, átkeltünk a nagy, egyszerű útkereszteződésen, amely még nem volt jelzőlámpával irányítva. Egy hatalmas, legalább tíz emeletnyi magas és tíz lépcsőháznyi hosszú, a főút mellett kanyaruló tömbházhoz értünk. Ez valamikor az 1960-as években épült, az akkori építészeti stílus szerint. A lépcsőházaknak első és hátsó bejáratán keresztül sétáltunk ki-be az épületbe. Amikor ezt meguntuk, akkor a tömbház mögötti vadvirágos, pillangós, színes réten sétálgattunk. Itt mezei virágokat szedtünk: margarétát, pipacsot, búzavirágot… Gyönyörű volt!
Miután nyolcéves koromban, gyermeki szófogadatlanság miatt szüleimhez kellett költöznöm, egyre ritkábban találkoztam nagytatámmal. Huszonkét éves voltam, amikor annyira legyengült, hogy már nem kelt föl reggelente az ágyból, csak amikor vécére kellett mennie. Akkor is inkább nagymamám segített neki. Ekkor mindig borostásan láttam, sőt néha nagyra nőtt fehér szakállal. Hét évig feküdt így: már nem akart, nem volt (lelki) ereje fölkelni. Nekem annyira rosszul esett, hogy így láttam, hogy csak nagyon ritkán mentem meglátogatni őt.
Aztán egyik húsvétkor váratlanul meghalt. Halálakor és temetésekor szakadatlanul esett az eső. A temetésére se mentem el. Annyira fájt, hogy elhunyt, hogy már nincsen többé: hogy nem akartam elfogadni mindezt. Nem akartam, hogy vége szakadjon annak a szép gyermekkornak…
Tizenöt évnek kellett eltelnie, amíg vettem a bátorságot, és meglátogattam a sírját. Kedvenc mezei virágaimmal, pipaccsal, margarétával és búzavirággal róttam le kegyeletemet iránta. Rokonaim közül őt szerettem, és talán még most is őt szeretem a legjobban: a csodálatos nagytatámat!

*elnáspángol = tájszólásban, bizalmasan: valamely erre alkalmas tárggyal (pálcával, bottal stb.) jól megver.
**ler = tűzhely sütője németesen
***hecsempecs = csipkebogyó lekvár székely tájszólásban
****puliszkaliszt = finomra őrölt kukoricaliszt népiesen
*****madárlátta = népiesen: olyan (kenyér), amelyet valaki mezei munkáról vagy hosszabb útról visszatérve, rendszerint maradékként hazavisz.
******hatvanhat = népszerű kártyajáték, a snapszer másik neve
*******Bertalan = Brassó északnyugati részén fekvő, nagy kiterjedésű negyede
********csihán = csalán székely tájszólásban

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2014.december 2.

“A csodálatos nagytatám” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. “Nem akartam, hogy vége szakadjon annak a szép gyermekkornak…”

    Ezzel nem vagy egyedül. Bizony, nagyon-nagyon nehéz elveszíteni azokat, akiket szerettünk.

    Szeretettel: Rita🌸

  2. Örömmel olvastam, emlékező írásodat nagyszüleidről.
    Igazi boldogságban volt részed, amíg velük élhettél, és ezt az élményt senki sem veheti el tőled.
    Gratulálok: Kata

Szólj hozzá!