Fény és árnyék: Huszadik történet

Összes megtekintés: 54 

Mottó:
Édesapám, édesapám
Elmentél egy szép délután,
Váratlanul csak itt hagytál,
Elmentél, és nem búcsúztál.
(saját költemény)

Egyéves lehettem, amikor legelőször megláttam, megismertem édesapámat. Bukarestben voltunk, az apasági tárgyaláson. Édesanyám állapotos maradt édesapámtól, majd meg is szült engemet. Édesapám, István azonban, különböző okok miatt, nem vette feleségül őt. Így születtem én.
Szóval a román fővárosban voltunk, apasági tárgyaláson. Én, édesapám, édesanyám és kedvenc Róza nagymamám, édesanyám édesanyja. A sorunkra vártunk, vagy lehet, hogy éppen végeztünk – a részletekre nem emlékszem pontosan –, amikor édesapám ölébe kerültem. Bizonyára megéreztem, hogy jó helyen vagyok, mert (örömömben) lepisiltem… Innen is kétségtelenül látszik, látszott, hogy a fia vagyok.

* * *

Egy szép napsütéses augusztusi napon éppen a nagyszüleimnél, nevelőapám szüleinél voltam a húgommal, nyári szünidőn. Kora délután lehetett, amikor a szüleim, Gizella édesanyám és Károly nevelőapám megjöttek a munkából. Szomorú hírt hoztak. Játék közben meghalt az öcsém, Olivér. Én akkor 12 éves voltam, még nem tudtam, hogy öcsém is van (volt). Édesanyám magyarázta röviden, mi történt, hogy mindenki megértse.
Édesapám feleségül vett egy román nőt, akitől fia született. Majdnem tizennégy hónappal később, mint ahogyan én születtem. Olivér éppen egyedül volt otthon, mert a szülei dolgoztak. A kertben játszott: az egyik almafán hintázott, egy kötélen. Nem lehet pontosan tudni, csak sejteni, hogyan történt a tragédia. A lényeg, hogy amikor Olivér szülei hazaértek a munkából, ott találták gyermeküket felakadva a kötélen, az almafán. A kötél rászaladt a nyakára… Az öcsém három héttel később töltötte volna a 11-dik életévét.

* * *

Fáradtan léptem ki az edzőterem ajtaján. Nagy súlyokat emelgettem, sokat gyakoroltam, keveset pihentem. Odakint hét ágra sütött a nap. És meglepetés várt. Édesanyám. De nem volt egyedül. Elhozta és (újra) bemutatta nekem István édesapámat. A szokásos kézfogás és puszilkodás után elmentünk hármasban egy cukrászdába. Beszélgetni, ismerkedni.
Hát… nem sikerült a legjobban édes szüleim meglepetése. Fáradt voltam, váratlanul, lelkileg felkészületlenül ért a látogatásuk. Nem tudtam, hogyan reagáljak, válaszoljak, viselkedjek. Főleg édesapámmal szemben. Ő azt szerette volna, hogy közelebbről is megismerjük egymást. Hisz már nagyocska, tizennégy éves voltam. És őneki is szüksége volt a fiára: énrám. Főleg azután, hogy Olivér tragikus körülmények között elhunyt. Én akkor még fiatal és tudatlan, érzelmileg ingatag voltam. Sajnos nem akartam ismerkedni. Később megbántam, de már késő volt. Vajon tényleg késő volt?…
Eltelt néhány nap. Édesanyám odajött hozzám. Édesapámról, a vele való ismerkedéséről, kapcsolatáról mesélt nekem. Fényképet is mutatott róla, abból az időből, 1965-ből, amikor megismerkedtek egymással. Azt is megtudtam, hogy édesapám élsportoló volt annál a sportklubnál, ahová én is jártam edzeni. Ő azonban ökölvívó volt és siklórepülős!

* * *

Tizenegy évvel később maradandó élményben volt részem. Először látogattam meg édesapámat odahaza nála. A feleségemmel voltam, 1993 nyarán, 25 éves koromban. Fényképeket is vittünk neki az unokájáról, az alig féléves Lacikáról. Fekete-fehér képek voltak. De édesapám, Anna nővére és édesanyjuk, Anna nagymamám nagyon megörvendtek nekik. Na meg énnekem is.
Miután beléptünk a kapun, és Anna nagynéném meglátott, összecsapta a két tenyerét és ezt mondta: „Olyan az orrom, mint a Pistué!” (mármint édesapámé). Ekkor láttam életemben először Anna nagynénémet, a férjét (Laci bácsit) és Anna nagymamámat. Anna nagymamám úgy megörvendett nekem, a látogatásomnak, hogy megajándékozott egyhavi nyugdíjával. Én is nagyon boldog voltam, főleg azért, mert megismertem édesapám családját: a rokonaimat.
Még kétszer jártam náluk a feleségemmel, és vittünk fényképeket a gyermekeinkről, Lacikáról és Tamáskáról. Az ezredfordulón, 2000 nyarán összeírtam a családfámat apai ágról, Anna néném segítségével. (Három évvel korábban sajnos Anna nagymamám agyvérzésben elhunyt.) Ez volt az utolsó alkalom, amikor a (volt) feleségemmel, Adéllal együtt látogattuk meg a rokonaimat édesapám ágáról.

* * *

Tizenkét és fél évnek kellett eltelnie, hogy újra látogatóba menjek édesapámhoz. Immár egyedül. Az eltelt időben megedződtem az élet viharaiban… Bár többször, majdnem minden évben írtam neki és Anna nénémnek üdvözleteket karácsonyra és húsvétra, néha telefonáltam is, mindez nem volt olyan, mint egy élő látogatás.
2012 karácsonya különleges esemény volt számomra. És édesapám számára is. Nagynénémnek előre telefonáltam, hogy meglátogatom őket. Amikor odaértem, örömmel köszöntöttük és öleltük át egymást. Nemcsak az ünnep miatt, hanem a viszontlátás örömére is. Aztán kalácsot ettünk és bort ittunk, miközben hármasban, Laci bácsival együtt azon tanakodtunk: hogyan láthatom édesapámat, hogy a román felesége ne tudja meg. Mert sajnos a feleségének nem tetszett, hogy én létezem. De hát ilyen az élet…
Aztán egyszer csak nénémnek támadt egy ötlete. Fogta a maroktelefonját, tárcsázta édesapám számát, majd azt mondta neki: jöjjön hátra, mert egy régi, volt kollégája keresi, és nagyon szeretne vele beszélni. Édesapám jött is. Amikor belépett a szobába, és engem meglátott állva, teljes életnagyságban, egypár pillanatra megdermedt. Aztán becsukta az ajtót, kezet ráztunk és átöleltük egymást. Hisz rég találkoztunk.
Ezután két órát beszélgettünk, közösen. Főleg édesapám kérdezett, kérdezősködött. Mit csinálok, hogy vagyok. És hogy mennyire ismerem a magyar történelmet, a magyar történelem legfontosabb eseményeit. Neki ez volt a kedvenc (tan)tárgya. Iskolában nem tanították, de ő mégis kívülről fújta. Végül készítettem egy-egy fényképet őróla egyedül és Anna nénémmel együtt. Az már nem jutott eszembe, hogy én is odaálljak mellé(jük), és valaki lefényképezzen bennünket… Édesapám akkor, december 24-én töltötte 70-dik életévét.
Estébe hajlott a délután, amikor elbúcsúztunk egymástól. Azzal, hogy majd találkozunk és beszélgetünk még. Elköszöntem a rokonaimtól is. Boldogan mentem hazafelé. Nagyon örvendtem ennek a találkozásnak. Egy új kezdetnek tartottam: apa és fia egymásra találásának. Ekkor kezdtem gondolkozni azon is: talán jobb lett volna, ha a saját közös dolgainkról beszélgetünk, és nem a magyar történelemről. De hát így alakult. Majd a következő alkalommal, mondogattam magamban.

* * *

Majdnem két évvel később, 2014. november 17-én, hétfő este nagy veszekedésre értem haza a munkahelyemről. Két szomszédom civakodott egymással, egy apróság miatt. Túl nagy feneket kerítettek a dolognak. Én rögtön visszavonultam: nekem nem tetszenek a perpatvarok. Három nap elteltével sajnos éppen akkor borultam ki a megszokott, nyugodt lelkiállapotomból, miután a munkahelyemről hazaérve az egyik szomszédasszonyom sorolni kezdte, hogy milyen itthoni tennivalóim lennének…
Péntek este édesanyám telefonált, váratlanul. Édesapám rákos beteg, mondta a kellemetlen hírt. Még beszélünk róla, folytatta, és rögtön letette a kagylót. Azt már évek óta tudtam, hogy István édesapám szívbeteg. Pontosan nem tudtam, miért: valószínűleg az ifjúkori hosszas, megerőltetett sportolás miatt. Lelki szinten azonban ez azt jelenti, hogy nem szeretett eléggé; és őt sem szerették eléggé. Én főleg azon lepődtem meg, hogy édesanyám ilyen keveset beszélt velem telefonon. Máskor legalább húsz-harminc percet mesél egyfolytában, mindenféléről. Most meg…
Eltelt még néhány nap. November 25-én, kedden délután ismét édesanyám telefonált, megint váratlanul. Délután 4 órakor még a munkában voltam: nem tudtam elképzelni, mit akar, hogy ennyire sürgős. Édesapám a múlt héten meghalt, hasnyálmirigyrák következtében. Csütörtökön temették. Jövőre lett volna 50 éve, hogy megismerkedtek egymással… – sorolta az eseményeket, aztán szétkapcsolt. Megdöbbentem. Majd arra gondoltam, hogy ezt miért nem mondta el nekem négy nappal korábban, péntek este. Szerintem már akkor tudta. Később eszembe jutott: bizonyára nem volt képes arra, hogy megossza velem teljesen a szomorú hírt. Hisz édesapám volt édesanyámnak élete első nagy szerelme. És talán az utolsó is?!

* * *

Egy óra elteltével, délután 5 óra 5 perckor mendegéltem hazafelé az irodából. Szeretettel és megnyugodva gondoltam édesapámra. És hirtelen egy csodálatos érzés kerített hatalmába. Váratlanul megemelkedett a rezgésszintem, tetőtől talpig libabőrös lettem: brbrbrbrbrbrbrbrbr. Ebből tudtam, hogy néhai édesapám is szeretettel gondol rám: azonos rezgésszinten voltunk mindketten egymással. Mint ahogyan még soha addig…
Hisz most már tudom, tudtam: István édesapám benne van minden esőcseppben, minden hópehelyben, minden szellőfuvallatban, minden fénylő napsugárban…

“Fény és árnyék: Huszadik történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Tollforgató!
    Tetszett a történeted, ahogy vázlatosan ábrázoltad az életút egyes állomásait. És életszagú lett a történeted, gratulálok hozzá!
    Örülök, hogy a vége jó lett és megbékéltél édesapáddal.
    Szeretettel:
    Kata 🌷

Szólj hozzá!