Fény és árnyék: Huszonharmadik történet

Összes megtekintés: 98 

Az idő kezdete óta, békésen el voltak egymás mellett a fény és az árnyék, A fény ragyogott csillogott, csodás színeket keltett életre. Az emberek szerették, mert tudták éltető ereje van, nélküle sivár és halott lenne a világ. Ő fényessége tudta, hogy minden élőlény rajong érte, még a növények is általa kelnek életre, a napraforgó is hűségesen követi útján.

Az árnyék szürkeségével, csendes alázattal követte a fényt, örült mikor az emberek keresték, megpihentek hűvösében. Kicsit azért mindig irigykedett a fényre, dohogott magában.

– Ez nem igazság az én árnyékomban pihennek, felüdülnek, mégis őt kedvelik jobban, mert ő a világmindenség ura, – kesergett az árnyék.

Amikor a fény túlfűtött állapotba került, izzadtak lihegtek a melegtől az élőlények, hervadtak a növények, még a napraforgó is kókadtan lógatta hervadó fejét. Aki tehette menekült az árnyékba. Az ablakokat sötétítő függönnyel takarták, hogy kizárják a fényt, aki ezért nagyon megsértődött.

– Szégyen és gyalázat! Azt a szürke senkiházit, a mögöttem kullogót jobban szeretik, mint engem? Ezt nem hagyhatom! Mi lenne ha egybekelnénk? Én kevésbé lennék fényes, ő meg kaphatna az én csillogó ragyogásomból egy keveset, nem lenne olyan szürke, jól kiegészítenénk egymást.

Hasonló gondolatok foglalkoztatták az árnyékot is, titkon kicsit szerelmes volt a fénybe. Mikor az árnyék délután legnagyobbra nőtt, udvarolni kezdett neki a fény.

– Óh te szép szürkeség, te olyan elbűvölő szépség vagy, csodálom nagyságodat, szerelem lángjától olvadnak el fényes sugaraim ha rád nézek, Ha nem leszel az enyém érted égek el.

Ámítgatta szép szavakkal az árnyékot, aki olyan hiszékeny, naiv volt, hogy hitt neki, hiszen elvakította a fény és a szerelem, boldogan igent mondott, örült, hogy neki is lesz halvány fénye. Összekötötték életüket, a fény és az árnyék, a gőg és a szerénység.

Kis ideig tartott a boldogság, az emberek keresték a fényt.

– Hova lett a fény? Olyan halvány lett minden, még a Nap is szürkül, mi lesz velünk? Mi éltet bennünket?

Mások az árnyékot hiányolták.

– Hová lett a fák hűvös árnya, ahol felfrissülhetünk?

Közben ők álandóan civakodtak, egymást hibáztatták a bajokért, már csak veszekedni tudtak, a fény dühében egyre halványabb lett az árnyék meg csak fogyott bánatában, már csak saját árnyéka volt.

Ekkor közösen eldöntötték, hogy külön válnak. Azóta békében zajlanak napjaik.

A fény sugárzik, az árnyék boldogan öleli az emberek lelkét, örül, hogy nála megpihenhetnek.

Rájöttek, hogy az örök ellentétek nem egyesíthetők. Ahogy a tűz a vízzel, úgy a fény és az árnyék sem. A víz ugyan eloltja a tüzet, de az árnyék kitartóan követi a fényt, mert tudja, hogy a fény nélkül nincs árnyék belátta, hogy őrá is szükség van, fontos a léte.

“Fény és árnyék: Huszonharmadik történet” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Magdika! Tetszett a mesébe öltött fény és árnyék írásod. Bizony, nekik külön kell járni az útjukat, együtt csak gyengítik egymást – mint ahogyan írtad -, és mi külön szeretjük őket, a maga idejükben. Szeretettel olvastalak: Éva🌻🌻🌻🌻

Szólj hozzá!