Fény és árnyék: Első történet (Verseny)

Egy dermesztő viharos éjszakán, a világmindenség sötétje versenyre hívta a fényt, melyikük az erősebb?
Gondolta magában, ebben a viharban egyetlen láng sem lesz képes égni. Fekete száját, gúnyos vigyorra húzta, olyan biztos volt a győzelmében.
– Én vagyok a tengerek mélye! – mondta a sötétség.
– Én pedig, az egek kékje! – felelt a világosság.
– Én vagyok a tél!
– Én meg a nyár!
– Én vagyok az éjszaka! – emelte fel hangját a sötétség.
– Én vagyok a nappal! – mosolygott a világosság.
– Én vagyok az alvás!
– Én pedig az ébrenlét!
– Én vagyok a halál! – kiáltotta a sötétség.
– Én pedig az élet! Általam nyílnak a virágok, és általam terem a fákon a gyümölcs. – mondja csengő hangon a fény.
– Én vagyok a bánat!
– Én pedig az öröm!
– Én vagyok a fájdalom! – ha-ha-ha
– Én vagyok a boldogság! – énekli a fény.
– Én vagyok a kísértés!
– Én pedig a lelkierő!
– Én vagyok a kapzsiság!
– Én vagyok az önzetlenség!
– Én vagyok a hazudság! – állítja a sötétség.
– Én pedig az igazság! – zengi a fény.
– Én vagyok a bujaság! – vigyorog a sötétség.
– Én pedig az erény! – suttogja a fény.
– Én vagyok a félelem! – üvölti a sötétség.
– Én pedig a SZERETET!
– Jaj, ez a fény, teljesen átölel! – mondaná a sötétség, de már eggyé vált a fénnyel…