Kíváncsian, az ablakra tapasztott arccal nézem a komor felhőt a hegygerinc fölött: ahogy az égbolton csúszva lassan bekebelezi az ezüstös Hold sejtelmes karéját, az árny elnyeli a fényt, mint valami hatalmas mennyei bálna az ártatlan áldozatát.
– Figyelj csak! – szólok a szobában tévéző páromnak, miközben a leheletemtől bepárásodik az üveg. – Szerinted hasonlít ez az utcai látvány a fényképemre?
– Melyikre? – kérdez vissza érdeklődést színlelve.
– Hát erre itt – mutatok az asztalon heverő fotók egyikére.
– Már hogy hasonlítana? – pillant oda. – Ez valami fekete-fehér látomás. Te mondád. Meg valami olyasmit, hogy benne a tónusok a világos és sötét mezők ritmusos váltakozása. Épp mint a sakktáblán a kockák. Szépen sorban, rendben.
– Ühüm! Mert ahol rend van, ott van vonal is, van kontúr és tónus is. Nézd, itt ezen a felvételen a fény és az árnyék kölcsönhatását. Nem egyszínű sem a világosság, sem a sötétség. A kettő összefolyik, ugye nem is veszed észre az összemosódás határát.
– Valóságos művész vagy, drágám!
– Ne gúnyolj, mert igenis ezen jelenségek játéka fejezi ki az érzelmeinket, akárcsak ott a távoli égen – nézek rá majd a kihalt környékre, mintha onnan várnék választ.
– A fény a sötétség elűzése… – bölcselkedne hű nejem.
Kikukkantok:
– Eleredt az eső
Ám ő már nem hallja sem a felvilágosítást, sem az esőcseppek halk koppanásait a köveken, szemét vágyakozón a képernyőre mereszti.
Lehangoltam veszem a kezembe a fotográfiát, majd összehasonlítom az ablakon túli világgal. Az utcán meglepően komótosan baktat egy idegen, arca minden lépésnél, mint valami drágakő villan felém a gőzölgő lámpák sugaraiban. Lesütöm szemeim, hirtelen megbicsaklik a valóság, képzelet lobban a fejemben, hogy engedélyt sem kérve, belepislanthassak a szemközti fiú lelkébe. Nyurga, falánk árnyak húzódnak a termetes fák övezte járda mentén, ilyesféle homályos, szinte félénk árnyékok lopóznak most ifjonti szívébe is. Szokás szerint a leányra gondol, akit oly nagyon szeret. Áhítozik, milyen rég tartotta már a karjaiban őt, és tán sohasem kívánta annyira a csókját, mint ezen a borongós estén. Amikor a lába elé hull egy falevél, belehasít a szívébe a távollét kínzó keresztje.
Ez a legédesebb szenvedés! Ez a legkeserűbb boldogság! Maga előtt látja kedvesének hömpölygő áradását, amint kiömlik a vágyakozó szemekből, amint szőkesége a távolba vesző horizontra ereszkedik. Maga előtt látja a széles folyót, magát a szerelmet. Két partja átéri a végtelenséget. Habjaira szétporladt páracseppekből csücsülnek a fellegek. Benne összeforr a két szív, mint egy értéket magába záró kagyló.
Most egyek ők minden messzeségen keresztül. Egyek ők oly elválaszthatatlanul, mint két zúgó erdei patak szeméből lecsurgó könnycsepp, amint elérik a folyót. Mégis belehasít a fiú szívébe a kétkedő kérdés: „miért köt minket kétfelé két különágazó sors, ha olyannyira egyek vagyunk?” Hirtelen a két patak megdagad, kilépnek medrükből, haragvó, szennyes hullámokkal söpörnek végig a völgyön, iszappal rakják meg a rétet. De mindkét patak szinte élőlényként érzi meg, hogy őket a vihar még szorosabban összefűzi, mint a mosolygó nap a tavaszi pompás virágmezőt.
Illatos rét helyett a mikrosütő pittyegése hoz vissza a való világba.
– Hozom a teát – veti elém párom a puszta tényt, aztán halkan kilibben a konyhába, levendulacsíkot húzva maga után.
Ebből is látszik: életem múltjának, jelenének fantomjai szellemként lebegnek körülöttem. Szakadatlanul. Önelégülten packáznak velem, rémisztgetnek, kigúnyolnak ha kell. Mit tehetnék ellenük? Évtizedes probléma ez, hogy miként számolunk majd el a bűneinkkel, a meg nem tett és az elszalasztott lehetőségeinkkel? Régóta munkál bennem, hogy meg akarom menteni a világot magamtól és saját magától, hogy meg akarom menteni magamat a világtól, aztán magamat magamtól. Mert minden barátban, minden szeretőben, minden ellenségben lakozik őszinte és hamis, tiszta és romlott egyaránt.
– A hamis barátok is olyanok, mint az árnyékunk: amennyiben a napsütésben sétálunk, szorosan velünk tartanak, de azonnal faképnél hagynak, mihelyt eltakarja valami előlünk a sugarakat.
– Hogy mondod, édesem? – érkezik a megváltó kérdés hátulról.
– Semmi különös – vágok elébe – csak elkápráztatja a szemem a remény szikrája.
– Vész esetén az ember néha elveszíti a látását – replikázik –, csak agyadnak egy távoli rejtekéből tör elő a létező legkorlátoltabb a intuíció, a megérzés.
– A női vagy a férfi? Bár az teljesen mindegy, mert a színek – legyenek azok akár fehérek és feketék csupán – a változók: mások reggel, délben, este, napfényben fürödve, viharokban, romantikus téli estéken. Ahogy a fény színe is változik a napszaktól, éghajlattól, évszaktól függően – úgy az árnyék színe is alaposan módosul.
Nejem, mint aki épp most világosodott meg, fordul felém:
– A nő fehér, a férfi fekete, mert ugye akármilyen fehérség is valami, vagy valaki, még annak is sötét az árnyéka.
– …az árnyék a fény pillanatnyi megsemmisítése – fejezem be párom korábbi gondolatát, miközben ő maga tipegve kisiet, magamra hagy, a fénykép kicsusszan ujjaim közül, megpihen a szőnyegen. A rajta látható kiszáradt ágas-bogas fa sziluettje a nyári ellenfényben valósággal megtestesíti a jót s a rosszat, az életet és a halált.
Az ablaküvegen át még hallom az esőt nevetni, mialatt az ég és a szívem majd’ meghasad.