A szikla peremén

Összes megtekintés: 102 

Soha nem gondoltam, hogy eljön az a nap, ami megváltoztatja egész életemet.
Nyár közepén járunk, negyven fokos melegben, amikor éreztem magam körül a hideg levegőt. Egyedül élek, nem hiszem, hogy valaki kinyitotta az ajtót kopogtatás nélkül, de ha huzat lenne, az is meleget ontana. Egy kis idő után már azt is érzetem, hogy valaki ott áll velem szemben. Senkit nem láttam. Azt gondoltam, lesz valaki, aki kihívja hozzám a mentőket, mivel képzelődöm, és nem megyek dolgozni. Még mindig ott ültem a kanapén, a hideg levegő áramlott körülöttem, és azt vettem észre, egy idegen kéz megsimogatja az arcomat.
Beleremegtem.
Nem láttam senkit, de éreztem. Éreztem, amint az arcom bal oldalán, a homlokomtól, az ajkamig szép lassan végig simogatott. Közben a szemem csukva volt. Amikor befejezte, a hideg fuvallat gyorsabban keringett körülöttem, és abban a pillanatban, amikor kinyitottam a szemem, felkapott, és vitt magával.
Nem éreztem semmit.
Nem láttam semmit.
Nem tudtam, hol vagyok.
Szememet megint becsuktam.
Fáradt voltam.
Aludni akartam… de nem tudtam.

Pár perc után azt éreztem, hogy körülöttem csend van. Nem repülök, csak ülök valami hidegen, ami nagyon kemény. Nem akartam tudni, látni, hogy hol vagyok.
Kis idő után megint éreztem, hogy van valaki velem szemben. Kinyitottam a szemem. Nem volt ott senki, de egy szikla peremén ültem. Előttem a mélység, és a köd, hátam mögött pedig a szikla. Lassan próbáltam felállni. Nem akartam lezuhanni a mélységbe. Majd megint éreztem, hogy van ott valaki.
Volt.
Nem mertem megmozdulni.
Egy hatalmas oroszlán állt előttem.
A nagy, kerek szemével úgy nézett rám, mintha kérdőre akarna vonni.
De, hát mit tettem?
Gondolataim összekeveredtek.
De, hát mit tettem?
Gyerekként jó fiú voltam. Igaz, néha voltak kihágásaim, de azok nem voltak súlyosak.
De, hát mit tettem?

Az oroszlán pár másodpercre lehunyta a szemét, majd amikor kinyitotta, láttam benne magamat gyerekként. A régi, apai nagyszüleim vidéki házánál.
Ott, akkor, valami történt.
Próbáltam visszaemlékezni, de nem nagyon ment. Arra emlékszem, hogy elmentünk látogatóba nagyszüleimhez. Egész úton, senki nem szólt senkihez. Apu vezetett, anyu mellette ült, én meg hátul próbáltam nyugodtan ülni. Régen a kocsiban nem volt biztonsági öv, ezért néha a kanyarokban kapaszkodnom kellett. De imádtam utazni.
De, az a nagy csend…
Azon a napon, nagyon feltűnt nekem. Nem mertem szólni. Pedig akartam, de nyolc évesen nem tudtam volna pontosan elmondani, hogy nem akarom, hogy elváljanak. Éreztem minden nap, hogy valami van a levegőben. Nem voltunk igazi család. Féltem, mit fognak a nagyszüleim mondani. Talán ott akarnak hagyni? Én, már nem kellek? Ígérem, jó fiú leszek!
– Au! Ez fájt! – kiáltottam el magam a kocsiban.
– Mi a baj? – kérdezte szomorú, kisírt szemmel anyu.
– Valami megcsípte a nyakam hátul. Nagyon fáj! – ordítottam, és hozzákezdtem sírni.
– Fordulj meg, és megnézem. Mutasd! Nincs ott semmi. Még egy pici csípés sem. Szép sima a nyakad. Még egy anyajegy sincs rajta.
De én akkor is éreztem, hogy valami van a nyakamon. Nem volt már sok időm vele foglalkozni, mert pár perc után megérkeztünk. Nem volt kedvem kiszállni Én még ülni akartam egy kicsit, egyedül lenni.
Csend… erre volt szükségem.
De apám kinyitotta az ajtót, és mutatta kezével, hogy száljak ki. Egy szót sem szólt. Nagyszüleim már ott álltak az ajtóban, én meg durcásan próbáltam kiszállni a kocsiból. Mérges voltam, mintha mindenki tehetne arról, hogy fáj a nyakam, de senki nem lát semmit.
Kiszálltam, anyu odajött hozzám, és arra kért, menjek ki a kertbe, üljek a hintaágyba – amit annyira imádtam -, amíg ők beszélgetnek.
De, én miért nem lehetek ott?
Tettem fel magamnak a kérdést. Hirtelen megfordultam, és sértődötten szaladtam a kertbe. Az egész világot meg tudtam volna ölni, ezért, mert így bánnak velem.
Nem tartott sokáig a beszélgetés, éppen, amikor úgy döntöttem leveszek egy almát a fáról – mert éreztem éhes vagyok -, anyu kiszaladt hozzám.
– Gyere! Mennünk kell! – mondta kisírt szemmel.
– És apu? – kérdeztem idegesen.
– Ketten megyünk haza.
Ez volt az utolsó mondat, amit aznap anyu mondott nekem.
Soha többé nem láttam apámat. Még ünnepnapokon sem. Nyolc évesen nem tudtam feldolgozni, hogy mi is történt.

A gyerekkori képek véget értek. Ennyit láttam. Még mindig ott álltam a szikla peremén, szemben az oroszlánnal. Ekkor jutott eszembe, hogy attól a naptól kezdve, mindig mindenben anyut hibáztattam. Tíz éve nem beszéltem vele. Már hiányzik. Ebben a pillanat az oroszlán fújt egy nagyot, ami olyan sebes volt, hogy be kellett csuknom a szememet.
Reggel izzadtan keltem az ágyamban. Nem szoktam ilyen hamar ébredni. Hirtelen éreztem, mintha a nyakamat megcsípte volna valami. Odakaptam. Éreztem, hogy van ott valami. Kiszaladtam a fürdőszobában elővettem, a kicsi tükröt a szekrényből, és a nagytükör elé álltam háttal. Felemeltem a kis tükröt, és akkor megláttam…
Egy szív alakú anyajegy. Soha nem volt ott. Soha nem éreztem, hogy növekedett volna. Anyun van egy, ugyanazon a helyen. Ugyan mi lehet vele? Felvettem a telefont, és tárcsáztam.
– Igen, tessék? – hallottam anyu kedves hangját.
– Anya! Hiányzol…

“A szikla peremén” bejegyzéshez 4 hozzászólás

Szólj hozzá!