Megfogta Tél az Ősz kezét, megszorította és nem engedte el, mert szeretetre vágyott, s szerelméért kész volt feláldozni még a hivatását is. Így történt, hogy december közepén napközben plusz tizenhat fokra emelkedett a hőmérséklet. Ez az igazi szerelem, gondolja Lujzika, a harmincas évei közepén járó szép arcú, karcsú postáskisasszony, majd nagy sóhajjal becsomagolja az ebédre hozott szendvicsének maradékát, kezet mos és kinyitja a posta ajtaját. Tudja, hogy szabálytalanul jár el, mert egyedül nem nyithatná ki a hivatalt, de ezt a rizikót vállalja, csakhogy kolléganője szabadság kivétele nélkül elvihesse kisfiát kivizsgálásra a járási rendelőintézetbe.
Régen úgy tartották a faluban, hogy postai tisztviselőnek nyugdíjig tart az állása, ám mára ez pusztán illúzió. A suttogó propaganda szerint a kisebb településeken összevonják a helyi takarékszövetkezetet és postafiókot, elbocsátják a személyzet felét, s mindezt úgy tálalják, mintha a lakosság kedvére akarnának tenni. Mindegy, ezen nem akar gondolkodni Lujzika, nincs is rá ideje, mert egymásnak adják a kilincset a csekkeket és leveleket feladni kívánók, akik egyesével váltják egymást, miután a koronavírus járvány miatt pusztán az utcán várakozhatnak, szigorúan egymástól másfél méterre álldogálva.
Végre fél négykor fellélegezhet. Remélhetően több ügyfél már nem jön. Megkezdi a záráshoz szükséges adminisztrációt, mert szeretne mielőbb hazaérni. Megígérte édesanyjának, hogy ma délután elviszi bevásárolni a városba a multihoz, édesapjának pedig diós kalácsot süt, olyat, mint karácsonyra, mert az nagyon ízlett neki. Míg vásárolnak, megkel a tészta.
Elvéti az aprópénz számolását. Kezdheti újra. Miért is jött haza a fővárosból? Gondoskodni akar idősödő szüleiről. Szép gondolat, csakhogy nem tudta, mit vállal. A családi ház körül és a hatalmas kertben nem lehet végezni a munkával, csak abbahagyni. Állandóan kapja az utasításokat, szinte egyetlen szabad perce sincs. Hiába jár jobban anyagilag, mert szinte semmit sem költ a fizetéséből, itt nem kell sem albérleti díjat, sem rezsit fizetnie, ám szórakozási lehetősége sincs. A gyerekkori barátnői valamennyien férjhez mentek, a családjukkal vannak elfoglalva. Igaz, hová is mehetnének? Helyben nincs étterem, presszó, mozi, csak italbolt, azoknak, akiknek otthon már elfogyott a saját termésű gyümölcsből készített alkoholos ital. Harmincöt kilométernyire lévő megyeszékhelyen találna szórakozóhelyet, mozit, színházat, múzeumot, finom süteményeket forgalmazó békebeli cukrászdát, ámde egyedül nem mehet. Nem, mintha azért bárki megszólná, de magával mégsem beszélheti meg az élményeit. Persze, a koronavírus miatt most nincsenek nyitva a vendéglátó helyek.
– Kézcsók, Lujzikám! Kiszolgálsz még, vagy jöjjek el holnap is?
Összerezzen a lány a dörmögő mély hang hallatán. Hiszen ez a Rendek Jani! Édesanyja barátnőjének a fia.
– Szervusz, Janikám! Miben segíthetek?
Elkomolyodik a negyvenes évei elején járó, jól megtermett fiatalember. Tengerkék szemét le sem veszi Lujzikáról. Kezd kínossá válni a közéjük telepedő csend.
– Kérek tíz darab borítékot. A jobbikból! – nevet Jani, majd elkomolyodik. – Anya beszélt édesanyáddal, és megtudtam, hogy délután elmentek vásárolni a városba. Arra gondoltam, mehetnénk együtt. Az én kocsimmal, mert abba belefér az áruház készletének legalább a fele! Míg az öreglányok vásárolnak, addig mi elmegyünk kévézni!
– Randira hívsz?
– Ha gondolod, arra is hívhatlak! Ötre értetek megyünk! Mit fizetek a borítékokért?
Mit akar Rendek Jani? Az biztos, hogy nem a copfját akarja meghúzni, mint tette azt oly gyakran gyerekkorukban, s ha véletlenül elsírta magát, akkor kicsúfolta: síró, pityogó, óvodába nem való! Ne bőgj, csiripiszli, mert elázik a szemed! A közöttük lévő hétévnyi korkülönbség harminc évvel ezelőtt túl soknak bizonyult, mára elolvadt, mint a tavalyi hó. Az izmos, jóképű, magabiztos fiatalemberről senki sem gondolná, hogy valaha szemüveges, vézna, csúfolódó kisfiú volt.
Lujzika gyorsan befejezi a zárást, biciklire pattan és gyorsan teker hazafelé. Nem randira hívta Jani, hajtogatja magában, ám szíve mélyén úgy érzi, hogy valamely formában mégiscsak az. Talán azért, mert életében először úgy nézett Janira, mint egy férfire. Egy jóképű férfire.
Szerencsére nincs hideg, inkább tavaszt idéz a tél. Egészen kimelegszik, mire hazaér. Édesanyja azzal fogadja, hogy összeállította a kalács tésztáját, már ott kel két pléddel beburkolva a konyhában, a dikón.
– Reggelig ráérünk kisütni! – jegyzi meg nevetve, mert pontosan tudja, hogy barátnéjával vásárolgatni nem könnyű dolog, ráadásul ott lesznek a gyerekeik is. – No, eredj kislányom, öltözz át, mert hamarosan megérkeznek Janiék.
A lány is így gondolta. A tus alatt azon gondolkodott, melyik ruháját vegye fel, ami nem ünnepélyes, nem is randira való , mégis csinosan áll rajta. A csudába is! Miért problémázik ezen, hiszen csak vásárolni mennek! Néhányszor látta Janit kamaszkorú Pic-upján száguldozni a faluban, nyilvánvalóan azzal jön most is, ahhoz pedig nem kell kiöltöznie. Mindegy! Ennek ellenére felveszi a bőrnadrágját, hozzá a magassarkú fekete lakkcsizmáját és a piros blézerét, mintha a barátnőjével mennének plázázni. Tíz évvel fiatalabbnak látszik, ami még jól jöhet! Persze, ahhoz kell egy halvány smink is, amivel öt perc alatt elkészül. Végre elkészül és végig nézi magát a tükörben. Tetőtől talpig rendben van! De jó lenne, ha édesanyja barátnőjének a fia helyett más jönne érte! Egyedül, az édesanyja nélkül! Csak érte! Vagy az már randevú lenne? Miért? Ez nem az? Dehogynem!
Nyílik szobája ajtaja, kopogtatás nélkül benyit az édesanyja, igyekezzen, mert ott áll a kocsi a kapuban.
A gyér utcai világítás ellenére egy pillantás alatt felméri a legújabb tipusú fekete BMW-t. Ez igen! Jani kipattan a kocsiból, először Lujzika édesanyját segíti beülni a hátsó ülésre, majd a lány kíséri az anyósüléshez. Az utastérben az erős illatosító sem képes elnyomni az új autó jellegzetes illatát. Kényelmetlenül érzi magát a lány, nem erre számított. Dicsekedni akar a fiú az új autójával? Legszívesebben nem menne sehová, hiszen okafogyottá vált édesanyja kísérete, aki a hátsó ülésen nevetgél a barátnőjével.
A vezetésre koncentrál Rendek Jani, mintha egyedül ülne a kocsiban. A mellette lévő ülésen Lujzika igyekszik az utat nézni, ám amint úgy érzi, most nem láthatja a fiatalember, oldalra pillant. Jó látta, Jani is öltönyre cserélte a farmernadrágját. Ki akart öltözni! Miatta! Olyan hangosan ver a lány szíve, hogy azt még a hátsó ülésen beszélgető mamák is hallhatják. De nem hallják, mert épp pletykát cserélnek, mi történt a faluban az elmúlt héten és álláspontjuk szerint milyen események várhatók a következő héten. Nem kell természetfelettikkel csevegi ahhoz, hogy megjósolják, a Huták sógor ismét megveri a feleségét, mert mindig azt teszi, a szép doktorné ismét itt hagyja férjét egy hétre, elmegy vásárolgatni a fővárosba, mellesleg néhány éjszakát a szeretője karjaiban tölt, Babszi néni pedig ismét meggyanúsítja a kilencvenéves szomszédját, hogy ellopta a kendermagos tyúkját, az idén már a harmadikat, ami igencsak érdekes, mert az idén egyetlen sem kelt belőlük.
Az áruház bejárata előtt áll meg Jani, épp csak annyi időre, míg az édesanyák kiszállnak a kocsiból.
– Egy óra múlva értetek jövünk! – búcsúzik az asszonyoktól, majd gázt ad és elsuhannak a parkolóból.
Lujzika elmosolyodik. Később nem is jöhetnének, mert hétkor zár az áruház és nyolctól kijárási tilalom lesz, addigra haza kell érniük. A lány arcára ráfagy a mosoly. Atyaisten! Hová mennek kávézni, ha semmi sincs nyitva, se cukrászda, se étterem?
A fiatalember egyetlen pillantást vet utasára és gyakorlott gondolatolvasóként azonnal eloszlatja a kételyeket:
– Bözsi néni bárjába megyünk. Az öregasszony akkora üzleti érzékkel rendelkezik, mint senki más a környéken. Megtalál minden kiskaput, amivel pénzt szerezhet. Átalakíttatta az unokáinak épített játszóházat, melyben óránként ötezerért randevúzhatnak a párok.
A kétszintes csodálatosan felújított családi ház kertjében áll Bözsi néni bárja, ami egy tizenkét négyzetméteres szigetelt faház, melyben két fotel, dohányzóasztal, minibár, hangulatvilágítás vár a párokra, akiknek amennyiben kevés a szerelem szívmelengető érzése, akkor sem fáznak meg, mert kétezer wattos elektromos fűtőtest ontja a hőt. A minibárban italok, üdítők, és tízfajta kávét készíteni képes kávéfőző vár Lujzikáékra, akinek a háziasszony még egy-egy szelet süteményt is odakészített. Otthonosan mozog Jani a helyiségben, üdítőt tölt, kávét készít, kistányérra teszi a süteményeket, majd dolga végeztével felkapcsolja a bárszekrényen körbefutó világítást, s maga is helyet foglal a dohányzóasztalnál, a Lujzikával szemben lévő sárga fotelben.
– Parancsolj, Lujzika! Ahogyan ígértem, iszunk egy kávét, eszünk egy süteményt és közben elbeszélgetünk. Pontosabban valószínűleg most csak én beszélek, mert amit mondani fogok, attól eláll a szavad.
Megkavarja kávéját, iszik belőle egy kortyot, gondosan visszateszi a csészét a kistányérra, majd a lány szemébe nézve elkezdi mondókáját:
– Lujzika, legyél a feleségem!
A lány úgy érzi, mintha a helyiségben elfogyott volna az oxigén. Némán tátog a szája, valamely okból sztrájkba léptek a hangszálai.
– Kérlek, ne szólj semmit! Előbb hallgass meg! Amikor kisgyerek voltam, a nagyapám azt mondta, hogy feleséget a szomszéd utcából kell választani, akinek a családját is ismeri az ember, mert akkor nem csalódik. A szerelem majd megjön hozzá, ha tesz érte az ember. Nem értettem, nem csak akkor, hanem egészen két évvel ezelőttig, mekkora bölcsességgel látott el a nagyapám.
Lujzika még mindig képtelen megszólalni, szemében a düh fénye villan, majd kibuggyan a könnye.
– Síró, pityogó, óvodába nem való!
Harminc éve hallotta utoljára Jani csúfolódását.
– Ugyan, kedvesem, ne itasd az egereket, nőnek azok a könnyeid nélkül is! Hallgass az eszedre! Nézd, a házasság egy életre kötött szövetség. Megfogjuk egymás kezét és többé nem engedjük el. Hőségben, hidegben, bőségben, szükségben ott állunk egymás mellett és ennél nem kell több. Tudom, hogy neked sincs senkid, ahogyan nekem sincs. Nem érdekel, mi ennek az oka, az is indifferens számomra, hány fiatalember volt eddigi életedben. Egy vagy száz, egyre megy. Nézd, míg fiatal és szegény voltam, addig nem kellettem a lányoknak, mert nyilvánvalóan nem a szerelmüket látták bennem, hanem eltartót kerestek. Harmincévesen elhatároztam, kemény munkával megteremtem az életfeltételeket, házat, kocsit, megfelelő jövedelmet. Negvvenéves koromra elértem, csakhogy az általam elképzelt párkapcsolat kialakításánál az lett a baj. Nem én kellettem, Rendek Jani, a szerethető, bár nem hibátlan ember, hanem a sikeres és jómódú vállalkozó nyújtotta egzisztenciális biztonság, pontosabban az a férfi, aki tejben, vajban fürdeti párját, anélkül, hogy bármely viszonzást elvárna tőle. Erre egy napot sem lehet alapozni, nem egy életet. Családot akarok, tisztességes feleséget, gyerekeket, szeretnék szeretni és szeretve lenni. Ennyi az egész. És eszembe jutott nagyapám regulája. Egy év kellett hozzá, hogy elszánjam magam erre a beszélgetésre. Ezerszer is végig gondoltam. Legalább százszor elindultam a postára, hogy megvárjalak. Gyáva voltam, de nem várhatok tovább. Negyvenkét évesen a családalapítás tovább nem odázható. Vagy most, vagy húsz év múlva mogorva, megkeseredett agglegény leszek. Ne aggódj, te meg az öreglányság felé araszolsz. Nagy léptekkel. És kérlek, ne gyere azzal, hogy a szüleidet kell istápolnod. Majd közösen megoldjuk, hogy szüleink semmiben se szenvedjenek hiányt. Ám nekünk a saját életünket kell élni. Mert azt egyszer mérik.
Lujzika végre összeszedi magát:
– De Janikám, hogyan képzeled? Szerelem nélkül?
– Mi a szerelem? – emeli fel hangját a fiatalember. – Elszáll, mint a pipafüst! Hiszen mi kell a pipázáshoz? Szándék, idő, pipa, dohány, gyufa. Bármelyik hiánya miatt meghiúsul az egész! Nekünk, magunknak kell gondoskodnunk arról, hogy rendszeresen együtt legyen mind az öt összetevő és házunkban állandó legyen a pipafüst.
Időközben a lány szemében felszáradtak a könnyek.
– Racionalitás…pipafüst… Gondolkodnom kell! Mennyi időt adsz?
– Egy hónapot. Ám hétvégeken egy napot együtt töltünk. Elmegyünk kirándulni, közben beszélgetünk, hogy megismerjük egymás lelkivilágát.
– Persze, hogy csúfolhass! – nevet a lány.
– Ki nem hagynám! Ám keresnem kell hozzá új szlogent!
– Megegyeztünk!
Az édesanyák már az áruház kijárati ajtaja előtt toporognak.
– Hol jártatok, kisfiam? Már majdnem megfagytunk!
– Kávéztunk, süteményt ettünk… – válaszol nagy komolyan Jani.
Hazafelé úton Lujzika szóval tartja az egész társaságot. Javarészt felidézi gyerekkori stiklijeiket, melyek közül jónéhányra Jani már nem is emlékszik.
Odahaza Lujzika gyorsan átöltözik és a konyhába siet, kalácsot sütni. Tésztanyújtás közben dudorászik.
Édesanyja zsebében rezeg a telefon. Kiszalad vele a teraszra, ne hallja senki a beszélgetést.
– Szia…Lujzika dudorászva süti a kalácsot…
– A Janink pedig az internetet bújja… kirándulóhelyet keres.
– Akkor ezt jól kifundáltuk…
– Jól bizony, barátnőm! Szerintem nyáron meglesz az esküvö.
– Miért kell addig várni? Unokára vágyok…
Jani édesanyja megszakítja a telefont. Óvatosan belehallgat fia beszélgetésébe. Úgy! Szóval hétvégén túrázni mennek a fiatalok! Jó idő lesz, mert megfogta Tél az Ősz kezét, megszorította és nem engedte el, mert szeretetre vágyott.
