Angéla

– Ki van rúgva! – szólt a háta mögött az igazgató ingerült hangon.

Nem szólt egy szót sem. Letett mindent, ami a kezében volt, összeszedte a saját szerszámait, és azzal távozott a gyárból. Szeretett volna visszaszólni az igazgatónak, de a női büszkesége ezt nem hagyta. Mikor körbe nézett, a munkatársain egyfajta megkönnyebbülést látott az arcukon. Ennyire várták ezt a pillanatot?

Csak azért sem szólt semmit senkinek, fejét a magasba tartva távozott.

Viszonylag gyorsan lecserélte a munkaruháját, elpakolta személyes tárgyait, és a kulcsait az asztalon hagyta. Felült a motorjára és úgy száguldott el, mintha üldözné valaki.

A félórás út alatt elméjét elöntötte a bosszúság. A szájában a rágot, már annyira szétrágta, hogy szájában szétfoszlott. Cikáztak a gondolatok, hogy innen hogyan tovább. Motorját a ház előtt hagyta rajta a bukó sisakkal. Ahogy kinyitotta az ajtót áradt vele szembe a cigaretta füsttel átitatott magány. Hiába tudta a nap minden percében, hogy egyedül van és nem várja haza senki, most mégis jobban szíven ütötte, mint máskor.

Rágyújtott egy cigarettára, és töltött egy pohárral a kedvenc rozéjából. Körbenézett, és csak most tűnt fel, hogy abból a kis lakásból,ami sokáig az otthona volt, mostanra egy lelakott roncs lett, akárcsak az ő lelke. Leült a fotelbe, és csak azon gondolkodott, hogyan is történhetett mindez.

Több, mint negyven évnyi kemény és alázatos munka után ezt érdemelte? Hogy még egy vacak felmondást sem kap levélben egy mondvacsinált okkal? Egyszerűen oda szóltak, hogy kész és ennyi? Ennyi volt? Mérgelődött, miközben még egy pohár rozét töltött magának.

Mégis legjobban a munkatársai arcán kivirágzott nyugalom bántotta. Hogyan lehet, hogy őt szinte mindenki utálta?

Hiszen egy élettel teli mindig mosolygós nő volt. Kedves, és tisztelettudó volt mindenkivel. Ő volt az, akit, ha megdobtak kővel, visszadobta kenyérrel. Szerelmes volt a férjébe és imádta a lányaikat. Szinte minden tökéletes volt.

Egészen addig, amíg egy este a nővére férje zokogva hívta, hogy a testvére egy veszekedés közben agyvérzést kapott és meghalt. A sokktól nem tudta eldönteni, hogy álmodik, vagy ez a kőkemény valóság. A temetésig csak ült a kanapén és meredten bámult előre. Ő sem tudta mit néz, és mire vár, de másra nem volt képes. A családja megértő volt és hagytak időt a gyász feldolgozására, hiszen tudták a nővére volt a mindene.

Pszichológushoz járt, antidepresszánsokat szedett, és bele temetkezett imádott munkájába. Napról napra több és több túlórát vállalt.

Férje nem tudta elfogadni, hogy a felesége gyógyszereken él, és az a kevés idő is, amit a családdal tölt, feszült hangulatban telik el. Így egyik nap bejelentette, hogy ameddig a felesége nem kért a társaságából, addig ő a munkatársnőjénél vigasztalódott és elhagyja. Kezében a cigarettás dobozt apró darabjaira gyűrte mérgében, utána kinyitotta az ajtót a férje előtt, és egy szót sem szólva, szemével intett, hogy azonnal menjen onnan. A megmaradt cigarettát, amit épp szívott az ajtóba nyomta, és beledobta a szemétbe, „Ide való vagy te is, te szerencsétlen!” , és egy másik pohár borral megkoronázta, hogy a társa végleg cserben hagyta.

Ettől a hátba szúrástól még jobban megkeseredett. Még több gyógyszert szedett, és még többet dolgozott. Lányait irigyelte a fiatalságuk miatt, és hogy azokat a döntéseket, amiket ő rosszul hozott meg, és élete végéig cipelnie kell a velük járó terheket, a lányainak hasznukra válhat, és ezekből a sorozatos kudarcokból okulni tudnak. Felemésztette az irigység és a kétségbeesés is, hogy a saját gyermekeit utálja, de képtelen volt a saját érzései ellen harcolni. Így kialakult konfliktusok miatt hamar belátták a lányok, hogy anyjuknál nincs maradásuk.

Tudta, hogy itt rontotta el az egészet. Ahogy a lányai kiléptek az ajtón, ő teljesen átalakult egy boszorkánnyá. Onnantól nem volt jó kedve, sosem köszönt senkinek, és azzal teltek a napjai, hogy a munkahelyén bosszúságot okoz a társainak. Mindenki munkájában kereste a hibát, hogy árulkodni tudjon… És ez lett a veszte..

Még pár év kellett volna a nyugdíjhoz, de így ki fogja alkalmazni? Egyedül van, senkije sincs. A lányairól semmit sem tud, és a büszkesége nem hagyja, hogy ilyen kiszolgáltatottság közepette keresse őket. Semmit sem tud róluk húsz éve.

– Megbuktam, mint anya, feleség és ember. – mondogatta magában, míg az utolsó pohár rozét is kitöltötte. Előkereste a fiók alján heverő gyógyszereit, belemarkolt, és amennyi a szájába fért, mind bevette. Az utolsó pohár borral leöblítette a gyógyszerek keserű ízét és lefeküdt aludni.

Egyedül élt, de büszkén. S most egyedül, de méltóságteljesen hunyta le szemeit.