Tomika

Összes megtekintés: 146 

A ma délután nyomottabbra sikerült bármely korábbinál, a késő nyári kánikula ellenére. Este 8 körül járhatott az idő, a készülő éjszaka rózsaszív sávokat festett az ég aljára. Körben ültünk egy kis, elsötétített szobában, ki-ki a székekben, fotelekben, netán a szőnyegen. Középen tölgyfaasztal, megrakodva a tor maradékaival. Némán kortyolgattuk borainkat. Ez a nedű, mely máskor édes feledést okozó bódulatba ringatta elménket, most mit sem ért. Vágytunk a mámorra, de a feltörő mély szomorúságot semmi nem enyhíthette.
Lilike – ő volt köztünk a legfiatalabb – dundi arcát könnyek csíkozták, barna szemét a szőnyegre szegezte, melyen helyet foglalt. Akadozva, rekedt hangon szólalt meg.
-Az én hibám volt.
Minden arc a lány felé fordult. Volt, aki vádlón, volt, aki értetlenkedve, mások ködös tekintettel bámulták.
-Szerelmes volt belém. Jártunk is egy ideig, de én nem őt akartam. Szakítottam vele -mondatait időnként bűnbánó sóhaj, elfojtott zokogás szakította meg. -Utána hetekig csak ivott. Talán haza se ment.
Senki nem válaszolt neki. Néha belekortyoltunk a poharunkba. Janó újra töltötte a magáét. Talán fél óra telt el ismételt néma csöndben. Végül ő szólalt meg.
-Az én hibám volt. Emlékeztek, amikor végig vagdosta az alkarját? Pofon vágtam. Bár tudtam volna, hogy csak figyelemre vágyik -Janó megtörölte a szemét. Korábban sosem láttam sírni.
-Esetleg.. esetleg lehetett az én hibám is. Belátom, tévedtem vele kapcsolatban. – Lacika szájából ez valahogy idegennek hangzott. Ő volt az, aki mindig mindenki életébe próbált beleavatkozni, aki mindig mindent jobban tudott; akinek mindig igaza van.
-Egyik éjjel felcsöngetett. Pár flakon bor volt nála. Tudjátok, az az olcsó fajta, amit a sarki kis boltokban kapni. Azt állította, kidobták otthonról, és nincs hova mennie. Persze, nem hittem neki, és elzavartam. Ugyan, ki fogadta volna be?
-Én igen -alig hallhatóan válaszoltam, villámló szemmel, fenyegető hangsúllyal. -Tisztán emlékszem arra az estére. Talán tíz körül érkezhetett, már csak egy flakon bor volt nála. Egész éjjel mellette virrasztottam… -…miközben ő csak sírt, és elmesélte a fél életét. De ez nem tartozik rátok. A temetés alatt egész nap csak erre tudtam gondolni. A kis szőke középső gyerekre, akinek elváltak a szülei. Aki nem elég tehetséges, mint a bátyja. Aki nem jó tanuló, mint az öccse. Akit az anyja büntetésből utcára kényszerít. Fájt érte a szívem. Majd meg szakadt. Tizenhat éves volt, amikor megismertem.
-Az én hibám is lehetett -mondta Andris. -Augusztus környékén, mikor lejött a parkba, azt mondta, szeretné, ha mindörökre vége lenne. Friss sebek voltak a karján. A feje vérzett. És én elzavartam. Közöltem vele, hogy soha többet nem szeretnénk látni. Takarodjon.
-És amikor belelökted a tóba?
-Te a suliban lehúztad a nadrágját.
-Az ég szerelmére, majdnem megfojtottad.
Az indulat a tetőfokára hágott. Könnyeinket felszárította a harag, a düh, a bűntudat. Nem egymásra haragudtunk igazán, hanem mindannyian önmagunkat okoltuk, és ezt a maró lelkifurdalást próbáltuk kivetíteni egymásra, hadd érezzék legalább a többiek egy töredékét a fájdalmunknak.
-…kórházba vihetted volna..
-Tudtad, hogy fiatalkorú…
-..részegek voltunk..
-És ami tavaly Pistivel történt? -e halk kérdésre egyszerre állt be a csend. Még a kinti szellő halk szavát is hallani lehetett, amint a naplementében gyászindulót dalolt. Legalábbis nekünk annak hangzott.
Egy éve.. egy fájdalmas éve történt, hogy elvesztettük egy társunkat. Akkor fogadtuk meg, hogy vigyázni és figyelni fogunk egymásra. Ennek ellenére önző módon viselkedtünk, nagyképű módon próbaltuk bizonygatni igazainkat, vakon és süketen éltük mindennapjainkat. A legfontosabbat pedig észre sem vettük.
Tomika szülei el sem jöttek a temetésre…

“Tomika” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedveseim!
    Köszönöm, hogy olvastátok. Sosem késő odafigyelni a környezetünkre, bárkit érhet bántalmazás. Erre szerettem volna felhívni a figyelmet ezzel a novellával.
    Bár az események nagyrésze valós, hála az égnek az igazi “Tomika” él és virul a mai napig 🙂

  2. Igen, talán egy kicsit mindenki hibás volt, bár az ember elsősorban saját magáért felelős, mégis, egy kis figyelem, empátia esetleg segíthetett volna rajta.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!