Nyíllevél

Összes megtekintés: 78 

Az álom puha csendje ölel át melengető paplanjával, és szendereg a lélegzet a szobában, amikor megszólal az ébresztőm éles hangja. Nem tehetem meg, hogy alszom tovább ügyet sem vetve rá. Ma nem. Vagy ma sem? Mindegy. Ma semmiképpen. Felkelek és morcos vagyok kissé. Legalábbis az arcom gyűrött vonásai arról árulkodnak, hogy legszívesebben visszabújnék a meleg takaró alá. Ahogy leteszem a lábaimat a földre és a takaró lecsusszan rólam, megrázkódom kicsit a hirtelen hőmérséklet különbséget észlelve. Már világosodik. Látom, ahogy a hajnal halványpiros fénye az ablakon át beömlik a szobába és a laminált padlón hangtalan loccsanással szétárad, itt-ott befolyva a rések közé. Ezzel együtt meghallom a szomszéd kutyájának vakkantásait, amivel a tálja körül ólálkodó macskát zavarja el újra és újra, míg végül sikerül elfogyasztania a reggelijét. Mély levegőt veszek, erőt gyűjtök. Kilégzésem sóhaja súlyánál fogva hangosan puffan a padlón. Otthagyom. A konyhába csoszogok kedvetlenül.
Amint átlépem egyik lábammal a küszöböt szívembe mar egy illat. A tiéd. Vagy legalábbis hozzád köthető. A te konyhádban érzem ezt mindig. Nem tudom mi ez az illat, csak azt, hogy molekulára pontosan ugyanaz, ami ott ölel körbe, bárhányszor is megyek oda. Még mindig a küszöbön állok dermedten és ugyan nyitva vannak a szemeim, mégsem azt látom, ami valóban előttem van, hanem képeket az elmúlt évekből. Egyiket a másik után.
A viaszos vászon terítőn a levendula mintáit simítja kezed, ahogy a morzsát sepred tenyeredbe. Hallom a puha surranást. A narancssárga kancsót látom, amiben a csalántea gőzölög, rengeteg cukorral. Gyerekként nem értettem, mások miért nem szeretik a gyógynövényes teákat. Amiket te főztél, nagyon finomak voltak. Annyi cukorral bármit meg lehetett inni. Ahogy erre gondolok, már nem csak a csalán melengetőn selymes gőze kunkorodik körém, hanem érzem a számban az édesített ízt is. Az alumínium kanál tompa koppanásai verik fel a konyha csendjét, ahogy az almazöld műanyag tálkában a tojássárgáját kevered össze cukorral. Igen, azt is sok cukorral. Már halványsárga és krémesen lágy, selymes mire a rekamiéhoz lépsz vele, ahol lázasan fekszem. A nyakam körül a papa textilzsebkendőjéből rögtönzött vizes sál kéken öleli duzzadt manduláimat. A cukros tojáshabnak nyerstészta illata és émelyítően édes íze tizenév elteltével is beindítja a nyáltermelődésemet. Nem tudom, mi a nyers, szirupos tojás titka, de nem fáj úgy a torkom miután megeszem.
Nálad jellemző a cukorillat egyébként. Rétes, piskóta, kalács, bejgli. Mákos bejgli. Nem eszem mákos bejglit, mert nem különösebben ízlik. Csak azt, amit te sütsz. Azt nagyon szeretem. Teszel bele kis citromot is. Persze. Cukor. Sok cukor is van benne. Ahogy erre gondolok – még mindig a küszöbön állva -, érzem, hogy az arcomba gyűrődött rosszkedv simulni kezd. Mosolygok. Nem is igaz, hogy csak a cukor illata lengedez a konyhádban. Nyáron mindig paradicsomot főzöl. Azt, ami a kertedben terem. Van egy jellegzetes, kicsit olyan aromája, mint a rántásnak, ami éppen csak odakozmál. Hallom a hosszú nyakú, karcsú üvegek csörömpölését, látom, ahogy a nagy teknőt megtöltöd és a fahengeres passzírozóval préselni kezded a fullasztóan főtt paradicsomzamatú sűrítményt. Én meg könyékig, de lehet, hogy nyakig mászok a folyamatba, és imádom a még meleg levet kortyolni a kék pettyes csuporból. Kicsit sós az íze. A csuprot a konyhaszekrényre teszem. Arra a különálló darabjára, ami a sarokban van, az ablaknál. Egy páfrányszerű virág van a tetején, aminek fehér, bogyóformájú, parányi virágai vannak. Szörnyen büdös. Legalábbis olyan idegenül nyersgumi szaga van. Különös, hogy virág létére rossz a szaga. Persze nem ő az egyetlen szobanövényed. A szagától függetlenül őt is kedvelem és csodálom, mert fenséges, terebélyes, mint az összes.
Nagyon szeretem és vigyázom a nyíllevelet, amit adtál. Már több mint tíz éve óvom, gondozom. Normális esetben nincsen illata ennek a fajtának. Az enyém itt van a konyhában, éppen az ajtó mellé függesztve. És mégis olyan érzésem van sokszor, hogy onnan jön a konyhád illata. Abból az irányból. A nyíllevél tulajdonképpen ontja magából a te illatodat. Most is onnan jön. Mintha sóhajtana.
Biztos vagyok abban, pontosan ugyanazt a sós ízt érzem e pillanatban a küszöbön ácsorogva, mint amikor a paradicsom levét kortyolom nálad. A számhoz nyúlok. Nedvességet éreznek az ujjbegyeim. A kezemre nézek. A kisfilm, ami ezidáig tágra nyitott szemeim előtt pergett most megszakadt. Könnyeket látok az ujjaimon. Nem is vettem észre, hogy megeredtek. Hagyom, nem törlöm le. Felteszem a kávét. A seherezádé-kotyogós porcelánját óvatosan teszem a helyére, most túlzottan remeg a kezem. Nem szeretném eltörni, olyan régóta megvan. Nálam is idősebb darab.
Amíg lefő, az ablakhoz lépek. Esik az eső. Az úttesten összegyűlő pocsolyák felszínén karikákat fodroznak a serényen érkező cseppek. A lombtalan fák csupasz ágait szelíd szél himbálja. Az ághegyek mintha az égig érnének. Egyik-másik fa olybá tűnik, hogy a felhőkig érve beleakad kócos bodraikba, és fésül rajtuk egyet. Talán úgy is van. Érdekes, érzem az eső szagát is, pedig zárva az ablak. Most sárszaga van. Meg elbomló levél, fagyból kiengedő föld és elmúlás szaga. Lefőtt a kávém. Fojtogat az illata, olyan erős. Ebben a pillanatban látom is magam előtt, hogy te meg papa egyet isztok ketten. Noha csésze is jut mindkettőtöknek. És kávé is van elég. Külön-külön is lehetne. De ti nem. Eszembe jut, ahogy az asztalnál ülök, és csak nézlek titeket. Kortyoltok, mosolyogtok, én meg arra gondolok, hogy egyszer majd szeretnék valakit úgy szeretni, hogy megfelezem vele a kávémat.
Különösek ezek az illatok. Annyi emléket felidéznek, olyanokat, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak. Mélyen bent. A lelkemben vagy a szívemben? Lehet, hogy a sejtjeim legmélyén őrzöm őket. Csak egy illat és mennyi minden eszembe jut róla!
Elkészítem a kávét, aztán sietnem kell, hogy időben elinduljak. Nem késhetem le a buszt. Ma nem lehet. Ma van a temetésed.

“Nyíllevél” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Éva! Remek írás ez! A kötődés illatai, a készülődés pillanatai, de főleg a belső világ, amit egy-egy képpel vetítesz az olvasó elé, rendkívüliek, pedig csupa hétköznapi esemény, amiről szó van. Az illatok, bizony még évtizedek múltán is emlékek özönét hozza elénk. Hát, még ilyen friss eseménynél, ami oly fájóan szomorú. Gratulálok, nagyon jó írás ez!🌼🌼🌼

  2. Hú! Nehéz témát dolgoztál fel kedvesen, szeliden, érzelemgazdagon és a végén a csattanó, mely ütött.

    Nagy érzéked van az íráshoz. Most is remeket alkottál.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!