A Búzavirág

Összes megtekintés: 108 

A fehér táj lassan levetette hótakaróját, a fák megrázták magukat és a felkelő nap felé fordították tekintetüket. A madarak vidáman ugráltak bokorról-bokorra és csiripelve köszöntötték a földből kibújó apró hóvirágokat. Az erdő éledezni kezdett, a nyulak és az őzek boldogan szökdelve a mezőn, pajkos játékba kezdtek.
– Mi ez a zaj? A kis magocska nyújtózkodott egyet és vidáman felkiáltott:
– Hahó, van itt valaki?
A Barázdabillegető, aki éppen most érkezett a messzi délről és a melegedő földeken rovarok után kutatott, meghallotta a magocska hangját.
– Ki az? – kérdezte halkan, hiszen fogalma sem volt, hogy honnan jön a köszönés.
– Itt vagyok, lent a földben! – örvendezett a magocska és nagyon örült neki, hogy valaki meghallotta a hangját.
A kismadár közelebb hajolt: – Te mit csinálsz ott lent a földben és ki vagy? – kérdezte kíváncsian, hiszen azt sem tudta, hogy kivel beszél.
– Én a Búzavirág vagyok és felébredtem a nagy zajra. Mi történt, csak nem megjött a tavasz? – kíváncsiskodott a magocska.
– De igen. – felelte a madárka, de még hideg van idefent. Legyél türelmes és amikor minden színes lesz és fényes, te is kijöhetsz a földből.
A magocska elszomorodott.
– De ugye te itt maradsz és beszélgetsz velem? – kérdezte a madárkától.
– Minden nap eljövök majd és beszélgetek veled. –felelte a Barázdabillegető és sebtében tovaszállt.
Másnap reggel a napocska már sokkal vidámabban ébredt. Fénylő, melengető sugarait egyenesen a hideg földekre és a még mindig didergő fák ágaira szórta. A kispatak mosolyogva tükrözte vissza a napocska fényét, mintha ezzel akarná kifejezni háláját a melegért.
A Barázdabillegető nem felejtette el ígéretét és egyenes a kis Búzavirág mellé szállt.
– Itt vagyok magocska. – szólította meg a földben várakozó új barátját.
– De jó. – örvendezett a Búzavirág. – Mesélj nekem, hogy milyen az élet ott fent és mik azok a színek, amit mondtál? Én itt nem látok semmit. –kérlelte szomorúan a madárkát.
Szívesen. – válaszolt a Barázdabillegető és hosszú mesébe kezdett:
Tudod kedves kis magocska, itt fent vannak az évszakok. Tavasz, nyár, ősz és a tél. Most éppen tavasz készülődik. Télen alszik a természet, mint ahogy te is aludtál. Télen minden fekete és fehér, nagyon hideg van. Hótakaró fedi be a szántásokat, hogy az olyan kismagok, mint amilyen te is vagy, védve legyenek a hideg ellen. Aztán megérkezik március és kibontja a természetet a fagyból. Mindig a hóvirágot ébreszti fel először, ők már kidugták pici fejüket a föld fölé és várják, hogy minden arra járó élőlény megdicsérje őket, örvendezzen nekik, hiszen ők a tavasz hírnökei.
Aztán a tavasz festővé változik és színesre varázsolja a tájat. Zöld lombokat fest a fáknak, mezőknek, hegyeknek, domboknak. Sárga fényt a napocskának, égszínkéket az égnek. Eltűnteti a fekete szántásokat és titeket, kis magocskákat is elvarázsol.
– Elvarázsol? – kérdezte a magocska csodálkozva.
– Igen. – válaszolt a madárka. Majd meglátod, de most mennem kell, mert nekem is vannak magocskáim, akik nagyon éhesek. Tudod, őket nekem kell etetnem, törődnöm kell velük, ezért gyűjtöm a rovarokat a földből. Téged a napocska kelt ki, őket én keltettem ki és most vigyáznom kell rájuk, táplálnom kell őket, hogy megerősödjenek.
A Búzavirág nagyon várta már a másnap reggelt, hogy a madárka újra meséljen neki. Izgatottam mocorogni kezdett, türelmetlenül várakozott a sötétségben. Addig fészkelődött, addig mocorgott, amíg kényelmes helyet nem csinált magának.
– De mi ez? – méltatlankodott. A sötétség egy pillanat megváltozott. A vakítóan fényes napsugár utat tört magának a földbe és egyenesen a kis magocska fejére koppintott. A melegség átjárta a fejét és egész testében megborzongott.
– De hiszen ez a napsugár, amiről a madárka mesélt. – Hahó, hahó napsugár! –kiabálta és szemét elöntötte a könny.
– – Ez csodálatos. – állapította meg és boldogságában észre sem vette, hogy a Barázdabillegető leszállt mellé. Egy pillanatra meg is rémült, hiszen még soha nem látta őt, de amikor a madárka megszólalt, megnyugodott.
– Látod magocska, ez itt az a mesés világ, amiről meséltem neked. Nemsokára megismersz majd mindenkit. Nagyra növekszel és megtapasztalod, hogy milyen csodálatos a természet. Lesznek majd új barátaid, megsimogat a napsugár, megismered az esőt, a szeleket, a madarakat, a méheket. Pillangók szállnak a fejedre, amiken jókat fogsz mosolyogni és este amikor leszáll az éj, a langyos szellő lágyan elringat majd.
A kis Búzavirág észre sem vette, hogy a madárka elrepült. Ahogy hallgatta őt, ezt a mesés szépséget, ami rá vár, álmodozva elbóbiskolt.
A következő napok pontosan úgy teltek, ahogy azt a Barázdabillegető kisbarátja megígérte. Minden nappal egyre melegebb lett és ő már messze-messze elhagyta az ágyacskáját. Vígan és büszkén nyújtózkodott egyre feljebb.
A kismadárka elhozta az ő „kismagjait” is, akik azóta már megtanultak repülni és mindennap meglátogatták a Búzavirágot. Mire eljött a május a magocska virágot növesztett. Pillangók szálltak a fejére és ő mosolyogva fogadta őket, az sok pici apró pillangóval együtt, akik szerinte pont ugyanolyan kis magok voltak, mint ő valamikor.
Később megjöttek a méhecskék is. Apró pici lábaikkal összejárkálták a virágocska fejét, de ő nem bánta. Sok, nagyon sok barátja lett ezen a tavaszon.
Emberek jöttek, kicsik-nagyok. Sétáltak a napsütésben. Hallotta amikor az apróságok anyukájuknak szólították a nagyobbakat. Egyszer amikor leültek mellé, még azt is megtudta, hogy miért hívják őket anyukáknak. Ők is kismagok először és az anyukájuk melengeti a hasukban. – így értelmezte. Amikor megnőnek, ők is elhagyhatják a kényelmes kis fészküket és megláthatják ez a csodálatos világot. – állapította meg.
– De hiszen akkor nekem is volt anyukám! – kiáltott fel és ettől a megállapítástól nagyon boldog lett.
A Barázdabillegető természetesen elmondta neki, hogy a világon mindenkinek van anyukája és a világon mindenki úgy kezdi az életét, mint egy apró kis magocska.
A kis Búzavirág mindent megtanult nyárig. Látta, ahogy a szomszédos vetésen learatják a búzát és ahogy a sok érett búzaszem viháncolva ugrál örömében. Akik leestek, nem sírtak a többi után, gyorsan befészkelték magukat a védelmet adó földbe és békésen álomra hajtották fejüket.
Beköszöntött az ősz, a táj elcsendesedett, néha még hallani lehetett a pillangók kecses szárnycsapásait, a madarak is útra keltek, a kis Búzavirág fájó szívvel nézett körül.
– Elmúlt a varázs? – kérdezte könnyes szemmel. Majd hirtelen egy zajra lett figyelmes.
– Madárka, madárka! – kiáltott sírva. – Te itt vagy még?
– Igen, de elköszönni jöttem, tudod én ilyenkor elköltözöm. – nézett a Búzavirágra.
– De velem mi lesz? – sírt tovább a Búzavirág. Egyedül maradok. –zokogott.
– Nem maradsz egyedül, bízz bennem. – nyugtatta meg Barázdabillegető a barátját.
Majd kecsesen felemelkedett, köszönésként szárnyával lágyan végigsimogatta a Búzavirág kis fejét és mosolyogva tovaszállt.
Abban a pillanatban a kisvirágból apró magocskák hulltak a földre, sietve bújtak be meleg kis fészkükbe
és elégedetten álomra hajtották fejüket.
Búzavirág szeméből könnyek hulltak. A kismagok békésen aludtak, ő gondosan betakarta őket, mint ahogy az anyukák a gyermekeiket. Ő is puha, bársonytakarót terített rájuk és karjában ringatva őket, elöntötte szívét a boldogság
– Nem, nem múlt el a varázs. – mondta magának álmosan.
– A varázs most kezdődik, – majd a kismagokra nézett, szorosan átölelte őket és mosolyogva, békésen elszenderedett.
Fent hullani kezdett a hó és az apró pelyhek védelmező hótakaróval vonták be a földeket.

“A Búzavirág” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Enikő! Nagyon tetszett a mese, csodálatosan komponáltad meg az egész természeti harmóniát. Szeretettel gratulálok a nyereményhez! Éva

  2. Kedves Enikő!
    Természet szerető, derűs és pozitív kicsengésű mesédet szívesen olvastam. 🐦🌻

Szólj hozzá!