Tükörben: Tizennyolcadik történet: Tükör

Összes megtekintés: 78 

Ida a tükör előtt állt, és nézte, ahogy megöregedett az elmúlt év alatt. Ujjai közt cigarettát szorongatott. Füstje elhomályosította alakját, olyannak tűnt, mint korábban a sámánok, kik sűrű gomolyagok közt mesélték el a múltat vagy jövendőt. Ida most a múltba tekintett.
Egy esztendeje még boldog volt, olyan, amilyen egy fiatal nő lehet, kire rátalált a boldogság.
Nagyon szerette őt.
Már a kezdetektől.
Az első pillantása rabul ejtette, mosolya megigézte, ujjainak puha érintésétől elalélt, csókjai elvarázsolták. Ida kezdetben nem hitte el, hogy ez megtörténhet vele. Félt, hogy szappanbuborékként pattan szét az egész, egy pillanat töredéke alatt. De a gyöngéd érzések kitartottak, és uralták napjait. Ida hitt benne, hogy így maradhat. Nappalait vele kezdte, szenvedélyes álmait neki adta. Tervezgetett, reményből és szeretetből font téglákat rakott egymásra, mely alatt megbújhatnak egy életen át, míg el nem hívja őket egy ismeretlen, sötét hatalmasság.
Vele, egy életen át.
Erre gondolt merengőn oly sokszor, közben mosolygott hozzá. Ordított róla a szerelem.
Akkor nap is így indult útnak, amikor elhatározta, hogy meglepi őt. Sejtelmes délután volt, a nap a felhők között bujkált, találgatva, kigyújtsa-e még tüzeit? A nő gyomrában egészséges izgalom kavargott; a viszontlátás öröme. Mint a napsugarak, úgy osont át az udvaron, be a házba.
Aztán ott megtorpant.
Valami furcsa volt. Ismeretlen érzés lopakodott a gyomrába a jóleső izgalomhoz, amit addig érzett. Árnyakat látott a szomszéd szoba falán. Lassú, ritmikus árnyakat. Szagokat érzett, izzadt testek illatát.
Sóhajokat törték darabokra a csöndet.
Úgy érezte, elárulták, eltiporták, semmibe vették. Szeretett volna berontani, sikoltozni, egy ismeretlen nő hajába tépni, a kedves arcába karmolni. Abba az arcba, melyre oly sok puha csókot lehelt már. Szinte hallotta visításukat, látta a poharakat összetörni, a székeket felborulni. Érezte, ahogy forr a vére, és rájuk akarta szabadítani indulatait. Látta egy megcsalt, elárult nő dühét, és tombolását.
Ő maga volt az a nő.
Aztán mégsem. Nem kiabált, és nem rontott be. Csak egy cetlit írt.

„Nem gondoltam, hogy ezt teszed velem! Többé ne keress!
Ida”

Hazament.
Csak egyszer sírt. Soha többet emiatt. Sokszor, mint most, csak állt, és a tükörben kereste önmagát. Azt, amikor még boldog volt, vidám és mosolygós. Amikor még tudott szeretni.
Talán majd egyszer újra.
A felszálló cigarettafüst lassan eltakarta arcát.
Csak a szemei villogtak.
S a tükör mindezt visszaadta.

Szólj hozzá!