Tükörben : Tizenhatodik történet: A bableves

– Rég nem láttalak kisfiam!
– Nem tudtam jönni anya, sok munkám van – huppan le kisfiam a konyhaasztalhoz.
Természetesen úgy, hogy a terítő teljesen begyűrődik a karja alá.
Elmosolyodok, kiskora óta mindig így ült le közénk. Akkor még bosszantott dolog, veszekedtem is vele eleget, de ma már örülök, ha itt van, már nem érdekel a terítő.
– Tudom, tudom, megértem, nem is azért mondom. A lényeg, hogy most itt vagy. Karácsonykor sem jöttetek el a gyerekekkel, nagyon vártalak benneteket. Ajándékot is vettem.
– Anya tudod milyen Ilona, nem akart jönni.
– Látod kisfiam megmondtam én neked, hogy nem jó feleséged lesz az Ilona! De eljöhettél volna a gyerekekkel – mondom búsan.
– Azt sem engedte az asszony, de anya hagyjuk ezt. Hogy érzed magad, jól vagy?
– Persze, ne törődj velem, nézd megfőztem a kedvenc bablevesedet. Tudod, sonkakockákkal, pont úgy, ahogy szereted.
– Szedjek?
– Aha, jöhet!
Látom, ahogy mohón kanalazza a levest friss ropogós kenyérrel megfejelve az ízek harmóniáját. Csak neki főztem az én gyomrom már nem bírja az ilyen nehéz ételeket.
– Tegyek oda kávét?
Mindig szerette az én különleges kávémat. Ilon biztos nem készít neki ilyet!
– Ja, – és jóllakottan hátradől a széken.
Örülök, hogy itt van.

Telefoncsöngés zavar meg minket.
Ki lehet az?

Oldalra nézek és meglátom magam a tükörben, egyedül a konyhaasztalnál.